A legtöbb barátomnak, barátnőmnek hamarabb lett gyereke, mint nekem. Néhányuknál végignéztem azt az átalakulást, ahogyan beszűkült a világuk. Volt, akivel egy éven át csak különböző játszótereken tudtam találkozni, másokkal nem lehetett másról beszélni, csak a gyerek fejlődéséről. Elhatároztam, hogy velem ez nem fog megtörténni.

Mára magam is szülő lettem. Nemrég önvizsgálatot tartottam: vajon nem történt meg velem is az, amitől annyira elhatárolódtam korábban?

Igen is, meg nem is. Sőt.

Lássuk csak.

Igenis beszűkült a világom:

Órákig tudok a gyerekekkel kapcsolatos dolgokról beszélgetni. A saját gyerekemről és más gyerekekről is: az anya- és apatársakkal hosszan tudjuk elemezni a hasonlóságokat és különbözőségeket, problémákat és trükköket anélkül, hogy megunnánk.

Sokkal, de sokkal kevesebb helyre jutok el szórakozás, pihenés vagy a baráti kapcsolatok ápolása céljából, mint korábban. Az oka egyszerű: idő- és energiahiány. Tény, hogy emiatt a társasági életem kissé fakult az utóbbi években. Viszont most, hogy belegondolok, van olyan barátnőm, akivel a szülésem óta nem találkoztam kettesben a városban, mert mindig ő jön hozzánk, és azt sem bánja, hogy olyankor a kislányom is mindig jelen van. (Köszi, Évi!)

Nem, nem szűkült be a világom (legalábbis remélem):

A múltkor régi barátnőimmel találkoztam. (Mert azért ilyen is van. Egész estés kimenőm volt – köszi, Férjem!) Négyen voltunk, akiknek van gyereke, és ketten, akiknek nincs (és nem is akarnak). Szinte végig a gyerekeinkről, életünknek a gyerekeinkkel kapcsolatos vetületéről beszélgettünk. Nem tudom, a többieknek feltűnt-e, nekem igen. Igyekeztem olykor másfelé is kanyarítani a beszélgetést, és őszintén érdekelt a többiek világa, akár részei annak az utódok, akár nem. Ebből arra következtetek, hogy még mást is észreveszek az életben, mint a „gyerekes” dolgokat.

Bár sokkal nagyobb erőfeszítéssel jár, mint korábban, az önmagam fejlesztésével és a külső forrásból származó inspirálódás iránti igényemről – igaz, lejjebb adtam – nem mondtam le. Rendszeresen mozgok (ha nem jutok el edzőterembe, akkor hát otthon), szépirodalmat is olvasok (még ha erre sokszor csak éjfél és negyed egy között kerül is csak sor), és ragaszkodom a havi egy színházhoz a barátnőmmel (köszi, Timi, aki magad is két gyerek mellől jössz el).

Másik barátnőmmel állandóan küldözgetjük egymásnak az önfejlesztő ötleteket, a stílustippeket, a kreatív inspirációs forrásokat. Ő az, aki meglepetésprogramot szervez nekem, és színtanácsadásra meg koncertre cipel engem (köszi, Eszter – magad is kétgyerekes anya, aki épp a doktoridat írod.)

"Mama, kérlek, meséld el nekem,
Hogy milyen volt az élet nélkülem!"

(Előadó: Koncz Zsuzsa, szöveg: Bródy János)

Amire nem számítottam: kibővült a világom

Ahogy mondani szokták: amikor egy kapu bezáródik, kitárul egy másik. Miközben bizonyos értelemben szűkült az életterem, egy másik szféra kibontakozott előttem. Azáltal, hogy gyerekem lett, egy csomó új dolog is történt velem. Olyan izgalmas, eddig számomra ismeretlen területeket fedezek fel, mint mondjuk a kétnyelvű nevelés, a zenebölcsi vagy a gyerekjóga. Új közösségek tagja lettem, kezdve azoknak az anyáknak a csoportjával, akikkel ugyanabban a kórházban szültünk, egészen a játszótérig, ami kis túlzással második otthonom lett: szinte mindenkit ismerek közvetlenül vagy legalább arcról, és igazi barátságok is születtek már ott (köszi, lányok és fiúk).

Arról nem is beszélve, hogy a gyereknevelés az egyik legintenzívebb önismereti és önfejlesztő út, amit csak el tudok képzelni. Jó esetben a világom gazdagodik és mélyül, és nem pedig sekélyesedik általa.

Egy szó mint száz, a mérlegelésem eredménye az lett, hogy szerintem nem olyan rossz a helyzet.

Ha kisgyereked van, minden perc drága. Íme, néhány példa az énidő sajátos értelmezésére: