Fáradtak vagyunk a covidtól, a karanténtól, a feladatoktól és a kényszermagánytól. A koronavírus-járvány átírta a közösségi média hírcsatornáit, a munkahelyünket, a gyerekeink iskoláztatását, és azt is, hogy miként vásárolunk, eszünk, élünk. Nem kétséges: mentálisan teljesen kimerültünk.

Hálás vagyok, hogy van egy biztonságos, kényelmes otthonunk rengeteg gyermekkel, beleértve egy hatalmas kertet is. Örülök, hogy otthonról dolgozunk, én és a férjem is. Mivel azonban az iskolával kapcsolatos döntések előttünk állnak, és a környező országokban egyre növekszik az esetek száma, felteszem a kérdést: vajon mi vagyunk az egyetlenek, akik még mindig elszigetelten élnek?

A közösségi média tele van vakációzó családokkal, úgy festenek, mintha nem lenne a világon semmi gondjuk-bajuk. Vízeséseknél pózolnak, tengerparton lazítanak, sorban állnak a szórakoztató parkokban. Nem tudom megmondani, hogy féltékeny vagyok, vagy inkább döbbent, vagy esetleg mindkettő. Látok teltházas koncerteket, megnyíló templomokat, focimeccseket, medencepartikat a gyerek születésnapjára, vagy a nagymama és a nagypapa esküvői évfordulójának tömeges ünneplését. Értem én. Nagyon hiányzik a család. Hiányoznak a barátok. Március óta nem kávéztam a barátnőmmel. És mikor mentem el utoljára fodrászhoz? Hát, nem emlékszem.

Nem élek-halok a statisztikákért. Nem követem nyomon az ügyek számát. Ehelyett azt tesszük, amit március közepe óta folyamatosan. Felkelünk, reggelizünk, dolgozunk, játszunk, ebédelünk, megint dolgozunk, még többet játszunk, vacsorázunk, majd lefekszünk. Minden reggel, amikor felébredek, ellenőriznem kell, hogy pontosan milyen nap van, sőt, azt is, hogy melyik hónap.

Sok ember állítja, hogy teljesen egészséges és nem fél a vírustól. Azt mondják, az influenza rosszabb, és a maszkok sértik a polgári jogaikat. Azt állítják, a média ezt az egész betegséget aránytalanul felfújja. Azt állítják, a legsebezhetőbbek azok, akiknek krónikus egészségügyi problémáik vannak. Csak néhányan vannak veszélyben tehát, nem mindenki. Miért maszkolja el magát akkor, miért tartsa a távolságot, és miért tartózkodjon a nagy tömegtől? Azok közé tartozom, akik krónikus problémával küzdenek. Sokan élünk láthatatlan betegségekkel, amelyek szabad szemmel nem feltűnőek. Nem nézünk ki betegnek, pedig azok vagyunk. Minden nap harcolunk az egészségünkért, és az önzés és közöny, ami körülvesz bennünket, megdöbbentő, és hatalmas csalódást okoz. Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Kérdezz meg bárkit, és felsorol neked egy csomó családtagot és barátot, akik olyan betegséggel élnek, amelyek kiszolgáltatottabbá teszik őket a vírus ellen. Ők nem számítanak? Az egészségügyi dolgozók sem, akik más emberekért kockáztatnak mindent? Az ő családjuk nem számít? Azt hiszem, nem, tekintettel arra, amit az emberek viselkedésén látok.

Megértem, hogy a vírussal és az óvintézkedésekkel, például a maszkokkal és a távolságtartással kapcsolatos információk ellentmondásosak.

Megértem azt is, hogy nem élhetünk végtelenségig elzárva az otthonunkban. Sok ember munkavállalóként nélkülözhetetlen, és néhány munkát nem lehet otthonról elvégezni. Sok szülő arra számít, ha a gyermekei majd iskolába járnak, meg tudják őrizni a munkájukat. Az extrák azonban nem kötelezőek. Miért ragaszkodnak az emberek ahhoz, hogy templomba vagy meccsekre járjanak, hogy részt vegyenek az unokatestvérük esküvőjén (egyáltalán: miért van esküvő?), szülinapi partit rendezzenek, vagy még a nyár vége előtt rohanjanak a tengerpartra? Ezek nem alapvető fontosságú dolgok, csak kiváltságok, eleve nem járnak mindenkinek. Csalódott vagyok és fáradt. Nem tudom, hogyan lehetne megvilágosítani azokat az embereket, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a vírus hazugság (vagy legalábbis nem olyan súlyos). Hogyan vehetném rá őket, hogy törődjenek másokkal, és tegyék félre önző érdekeiket? Sokan azt mondják, minden rendben lesz, mert már a sarkon van az oltás. Igen, de mikor érkezik? Senki sem tudja pontosan megmondani. Addig én is, és más krónikus betegek vagy öregek is százszor megbetegedhetnek és meghalhatnak. Nem azzal töltöm a napjaimat, hogy megváltom a világot, de beismerem, hogy amikor látom a nyaralós képeket a Facebookon, nagyon kiborulok. Fárasztó a vállamon hordozni a világjárvány súlyát, miközben sok ember boldogan pancsikol az aranyló napfényben.

És te hogy bírnád, ha lenne még egy karantén? Hétköznapi hősök válaszolnak a kérdésre.