Az elefántcsonttól az izododekánig

Pedig a szempillafesték nagy múltra tekint vissza.
A sminkelés – legalábbis ismereteink szerint – az ókori Egyiptomban élte első virágkorát, a Kr. e. 4. évezredben. Kalandos utakon előkerült papiruszokon kész szemfestési technológiákat olvashatunk: a szemöldökre és szempillára elefánt- és egyéb csontokkal, fával és üveggel kellett felvinni az antimon-szulfidból álló, malachitot, kormot, rezet és grafitot is tartalmazó fekete keveréket. A gazdag egyiptomi sírleletekből, színes szobrokról, festett múmiakoporsókról, mindennapi használati tárgyakból olyan eleven képet alkothatunk a nők és férfiak körében egyaránt dívó szemfestés (a birodalom több évezredes fennállása alatt mit sem változó) stílusáról, mintha mai magazinok szépségoldalait nézegetnénk. A királynők és a fáraók szemöldökét az esztétikai hatás érdekében meghosszabbították, szempillájuk tövét kékesfeketére kontúrozták, a szemük sarkába vastag vonalat húztak, amitől tekintetük az ábrázolásokon is delejesen érzékinek mutat.
Vagy vegyük a szépészet történetének egy egészen más korszakát. A 19. században, Viktória királynő Angliájában egyszer csak kitört a szempillafestés forradalma. A nők odahaza főzeteket kutyultak, rózsakenőcsökkel kísérleteztek, vagy éppen tűzön hevített bodzát vegyítettek hamuval a még sötétebb, még titokzatosabb tekintet érdekében. Ezek a szépségszerek persze nem eladásra készültek: minden nő megtartotta magának a titkot, melytől szebbnek remélte magát, mint mások.

Rimmel és Mabel
E szorgos nőknek segítségére sietett a lázasan fejlődő ipar: 1872-ben egy ifjú tudós felfedezett egy petróleumzselé – vagyis vazelin – nevű vegyületet, amely a modern szem­pillafesték egyik alapanyaga lett. Beletelt azért még néhány évbe, amíg Eugene Rimmel francia parfümkészítő 1917-ben megalkotta az első, petróleumot és szénport tartalmazó, csomagolt szempillafestéket. A korong alakú készítmény széles körben hódított, használatához nem is volt másra szükség, csupán egy nedves kis kefére, amellyel könnyen be lehetett feketíteni a szempillát. (Több nyelven azóta is „rimmelnek” nevezik a szempillaspirált.) Szinte ugyanekkor és ugyanazokból az alapanyagokból egy New York-i kémikus, T. L. Williams is kikevert egy hasonló festéket húgának, Mabelnek. A feltaláló a készítményt – melyet eleinte levél útján terjesztett – a Mabel és a vazelin (angolul vaseline) szó összevonásából Maybelline-nek keresztelte. A név, mint tudjuk, nemcsak szempillafestékként, de kozmetikai cég­ként is nagy karriert futott be.
A század húszas éveiben egy új iparág, a filmgyártás adott lendületet a szempillaművészetnek. Greta Garbo, Marlene Dietrich és Bette Davis sminkesei rengeteg festéket kentek a művésznők pilláira az ellenállhatatlan tekintet érdekében. Voltak sztárok, akik alsó szempilláikhoz nem engedtek hozzányúlni, mert féltek, hogy a festék előnytelen árnyékot vet arcukra. Ekkortájt fejlesztette ki a Hollywoodban sminkesként dolgozó Max Factor méhviasz alapú szempilladúsító készítményét, melyet felmelegítés után felfelé irányuló mozdulatokkal kellett ráfésülni a pillák sorára.
A hollywoodi sminkipar nem csupán a szemfestésben ért el óriási eredményeket: 1919-ben Max Factor fel­találta a műszempillát, ami azonnal elmaradhatatlan kelléke lett a filmes szépségiparnak. Az első, bajuszból készült műszempillákat nehéz volt tartósan rögzíteni a szemhéjhoz, ráadásul előállításuk is költséges volt, ezért viszonylag hamar kikoptak a divatból. A műszempilla az 1950-es években robbant be újra a köztudatba és a nők hétköznapi életébe, és egészen a 60-as évek végéig hódított. Ekkoriban az ára már nem volt magas, a használata azonban annál macerásabb: minthogy nem találták még ki az elég ügyes ragasztási technikát és az elég jó minőségű ragasztót, a rosszul rögzített pillák sűrűn landoltak kávéscsészékben.
A szempillafestés hívei körében a 30-as években az applikátorra emlékeztető, kefés, majd később a szivacsos végű csipeszek váltak népszerűvé. Ám mindkét eszköz használata nehéz volt, a festék hamar lekopott, és minősége is sok kívánnivalót hagyott. Kellő szabályozás híján még anilintartalmú fodrászfestéket is kentek néhol a szempillára, amibe nem egy nő belevakult.

A vízállóság titka
A szempillafestés történetében a vízálló festék volt a következő mérföldkő. Az újdonság 1938-ban jelent meg, 50 százalékban terpentint tartalmazott – képzelhetni, milyen szaga volt, és könnyen okozott allergiás reakciót is. A nőknek így majdnem a 60-as évekig kellett várniuk, hogy megérkezzenek a polcokra az első igazán biztonságos, vízálló és lemosható szempillafestékek.
A tényleges áttörés 1958-ban következett be: ebben az évben alkotta meg Helena Rubinstein azt a napjainkban is használt formátumú – folyékony – festéket, amelyet a Max Factor hozott forgalomba.
Az egyre fejlettebb kozmetikai ipar az 50-es és 60-as években a hagyományos petróleumalapot szintetikus összetevőkre cserélte. A nem vízálló szempillaspirálok vizet, puha felületaktív anyagot, állati ala­pú viaszt (méhviaszt), növényi alapú viaszokat (például brazil karnaubaviaszt), ásványi eredetű viaszokat (ozokeritviasz, paraffin), festékanyagokat (gumiarábikum, módosított cellulóz) és tartósítószereket tartalmaznak. Ezek a készítmények könnyen szétmaszatolódnak, de szappanos vízzel egyszerűen el lehet távolítani őket.
A napjainkban is használt vízálló festékek elsősorban illékony oldószereket (izododekán) és állati eredetű viaszt (méhviasz), illetve növényi vagy ásványi eredetű viaszokat, festékanyagot (vasoxid, ultramarin) és filmréteget képező polimereket tartalmaznak. A vízálló szempillaspirál jóval tartósabb, mint a nem vízálló, mivel nincs benne vízre érzékeny anyag, így nem árthatnak neki sem a könnyek, sem az izzadás, sem az eső. Az ilyen típusú készítmények kizárólag sminklemosóval távolíthatók el. A színes szempillaspirálokban gyakran van tojásfehérje is. A vízálló készítmények az olajalapú vagy oldható festékekre hasonlítanak, a nem vízállók a vizes bázisú festékek hatásmechanizmusára emlékeztetnek.
Kertészné Kovács Éva kozmetikusmester háromféle spirált különböztet meg: a vízben oldhatót, a krémmel lemoshatót és a csak saját lemosóval eltávolíthatót. A könnyálló készítményeket minden használat után el kell távolítani, mert később megcsomósodnak, s a kényes pillák hullani kezdenek. Kertészné úgy emlékszik, Magyarországon a 70-es évek előtt népszerű volt az úgynevezett köpködős spirál, melyen a kefét használat előtt nyállal kellett benedvesíteni. Ebben az időben, a kényelmetlenségek ellenére, meglepően sokan használtak műszempillát is.
A műszempillának létezik tartós változata is, amely a kozmetikus szakértő szerint akár 3 hónapig is fent marad a szemhéjon. Ez a tízéves termék azonban, amelyet tincsenként kell a pillákra helyezni, épp mos­tanában kezd kimenni a divatból.
A tartós műszempillával szemben változatlanul népszerűek a szempillafestékek tartós változatai, melyek ideális esetben akár 4–6 hétig sem kopnak le a felületről. A 70-es, 80-as években az ilyen tartós festékek még a hagyományos hajfestékek gyengített változatai voltak, ezért jobban irritálták a szemet és a szemhéjat, a modern összetételű festékek azonban már szinte alig váltanak ki allergiás reakciókat.
A szempillaspirál tehát olyan hosszú múltra tekint vissza, akár az emberi hiúság. Szerencsére a ma kapható készítményeket már aggodalom nélkül megvásárolhatjuk, mivel az összes terméket szigorú szabályok szerint vizsgálják és ellenőrzik, így elkerülhetők az egészségre káros reakciók.

Szerző: Hortobágyi Ágnes, Fotó: Red Dot, Jágfai Eszter, Ribánszky Katalin
Ez a cikk Az elefántcsonttól az izododekánig címmel az Éva magazin 2009. évi júniusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.
 

« vissza

Kommentek