Laura 25 évesen úgy döntött, hogy Indiába költözik a barátjával. Viszonylag gyorsan találtak munkát mindketten, összecsomagolták az életüket és kiköltöztek Bangalore-ba. Laura az ott töltött első néhány nap után rájött, fogalma sem volt róla, mire vállalkozott. Egyelőre fél évre terveznek, de ki tudja mit hoz az élet...

Voltatok már olyan esküvőn, ahová nem hívtak meg? Indiában mindez így történt:

Szombaton gasztro napot tartottunk, egy ír kollégámmal és indiai feleségével négyesben jártuk a várost egész nap és jobbnál jobb helyeken merültünk el a kulináris élvezetekben. Először egy Piszkos Fred törzshelyére emlékeztető csehóban voltunk, ahol tipikus dél-indiai ételeket szolgáltak fel: csípős szószókat finom tésztafélével, úgynevezett parathával és naan-nal. Egy kis kultúrprogram beiktatása után továbbmentünk a food street-re, ahol apró bódékban főztek ezerféle finomságot: tésztát, húst, édességet, joghurtot, stb. További öt (!) elfogyasztott fogás után úgy döntöttünk, hogy hazaindulunk. A parkoló felé tartva elhaladtunk egy épület előtt, ahonnan valami iszonyatos hangzavar áradt ki, a nagy rendezvényterem pedig, aminek az ajtaja az utcára nézett, zsúfolásig volt tömve ünneplőbe öltözött emberekkel, az embertömegből kiáramló pára pedig zúdult ki az utcára. Elkövettük azt a hibát, hogy megálltunk bámészkodni, mire egy tetőtől talpig aranyba öltözött lány azonnal odalépett hozzánk, közölte, hogy esküvő zajlik a teremben, és hogy jöjjünk be. Itt követtük el a második hibát, mert kíváncsiságtól hajtva elindultunk vele befelé, ahol szép lassan nyílt az út előttünk a tömegben – mindenki minket bámult. Fehér emberek az esküvőn! Futótűzként terjedt a hír, egyre többen tekergették a nyakukat felénk. Innen nem volt menekvés, pár másodperc múlva már az aranyba öltözött lány vonszolt minket maga után a színpad felé, ahol az ifjú pár karácsonyfára emlékeztető díszekkel felpakolva hatalmas virágos díszlet előtt állt és némán tűrte az akkor már feltehetően órák óta tartó fényképezkedést.

--pagebreak--

Enni kell, nincs mese!
Felvonszoltak minket a színpadra, hirtelen ezer vaku villant a szemembe, hatalmas lámpák az arcomba, az ifjú pár pedig vigyorgott, mint a tejbe tök. Mi farmerban, edző cipőben és pólóban, vörös fejjel, némán tűrtük a procedúrát, ami ekkor még el sem kezdődött igazán. Kismillió fénykép elkészítése után nagy nehezen lejöhettünk a színpadról, már iszkoltunk volna kifelé, amikor elénk toppant az aranyba öltözött lány és közölte, hogy bemutatja a rokonságot. Nem tudtam megszámolni, hogy hányszor nyújtottam a kezem a hatalmas vigyorral felém közeledő díszes indiaiaknak, de eltartott egy darabig. Ismét meg akartuk ragadni az alkalmat a távozásra, de ezúttal sem volt szerencsénk: ezután enni kellett.

Hiába hajtogattuk, hogy egész nap ettünk, a vacsorát is csak most fejeztük be és egyébként is tényleg köszönjük, de most már megyünk, nem volt menekvés. A „Jajj, de csak egy kis édességet” noszogatásnak bedőltünk és felmentünk a rokonsággal az emeletre. A felső szinten aztán földbe gyökerezett a lábunk: több száz főnek volt megterítve egy kantinhoz hasonló teremben, ahol rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy itt nem pár falat sütemény elmajszolása, majd távozás lesz a következő program, hanem egy nagyon hosszú és kiadós, kötelező lakoma. Nem volt mit tenni, nem sérthettük meg a násznépet, leültünk az asztalhoz és a visszatartott nevetéstől fuldokolva vártuk a sorsunk jobbra fordulását. A pincérek leterítettek elénk egy hatalmas banánlevelet és elkezdték rá felszolgálni az ételt. Keralai típusú étkezés volt, tehát tisztában voltunk vele, hogy nyolc fogás alatt nem ússzuk meg. Így is lett. Az ember sokszor azt hiszi, hogy teljesítőképessége határához érkezett, de rá kellett jönnöm, hogy ha ételről van szó, nincs lehetetlen. Megettünk minndent, Diarmaid, a kollégám még kétszer kért repetát, holott előtte fél óráig azt szajkózta, hogy ő egy falatot se bír lenyelni, annyira tele van.

--pagebreak--

A menekvés
Evés közben mindenki minket bámult és folyamatosan vigyorogtak, mi meg felváltva mosolyogtunk vissza és sütöttük le a szemünket szégyenlősen. Másfél óra (!) után felkeltünk az asztaltól és mondtuk az egyik rokonnak, hogy szeretnénk ajándékot adni az ifjú párnak, ha már ilyen kedvesen meginvitáltak minket életük nagy eseményére.

„Persze, semmi akadálya – mondta a rokon-, a színpadon át lehet adni az ajándékot”. Újra fel kellett hát menni a színpadra, az azóta folyamatosan ott pózoló párnak hálás szavakkal megköszöntük a vendéglátást, akik szintén nagyon örvendeztek, hogy részt vettünk az esküvőn, de az ajándékot sehogy sem akarták elfogadni. Pár perc alkudozás után feladtuk, és elköszöntünk, majd elindultunk lefelé, amikor valahonnan ott termett a rokonság másik ága egy csomó nagymamával, akik mind velünk akartak fotózkodni. Aznap este többet voltam színpadon, mint eddigi életemben összesen. Visszamentünk hát az ifjú párhoz a rokonokkal, újabb vakuvillogtatás és farmerben pózolás után nagy nehezen elengedtek minket. Kifelé menet még mindenki odajött egy-két szóra, valamint meghívtak a ceremónia másnapi folytatására, ahová az aranyba öltözött lány szerint „feltétlenül el kell jönnünk, mert még több étel lesz”, de mondanom sem kell, hogy azt végül kihagytuk.

Fotók: Fülöp Tamás