Mad Men

A sorozat iránti rajongásom Péter barátom egy kissé közönséges mondatával kezdődött. Éppen a súlyomról és a karácsony alkalmával beszerzett méretes hátsómról nyavalyogtam, amikor is rám szólt, hogy álljak le, mert „ugyan kinek is kellene Betty Draper, ha egyszer Joan Hollowayt is meghúzhatná.” Mivel én ebből egy szót sem értettem, Péter elmagyarázta, hogy a Mad Men című sorozat két női főszereplőjéről beszél, és hogy Joan Holloway a döbbenetes, kerek formákkal rendelkező, elképesztően szexi titkárnője a reklámügynökségnek, és egészen biztos benne, hogy neki sikerülni fog az, amiért évek óta hiába küzdenek a különböző nővédelmi szervezetek: vissza fogja hozni a kerek női idomokat a divatba.

Csak semmi politikai korrektség
Természetesen egy ilyen jelentős eseményről, mint a kerek formák diadalmas divatba jövetele – mint erősen érdekelt személy – én sem maradhattam le, ezért kedd este kíváncsian kapcsoltam a Duna Tv-re. Aztán ott ragadtam, mert nagyon különleges az atmoszférája a sorozatnak. A 60-as évek New Yorkjában játszódik, színtere egy menő reklámügynökség, teljesen korhű, és mentes mindenfajta – ma divatos kifejezéssel élve – politikai korrektségtől. Először is az egész 50 percet belengi a dohányfüst. (Exdohányosoknak komoly kihívás végignézni.) Rágyújtanak a liftben, a munkahelyi értekezleten, fújják a füstöt a vacsorát főző háziasszonyok ugyanúgy, mint a terhes nők – szabad kezükkel hatalmas pocakjukat simogatva. Az ember lánya önkéntelenül is visszahőköl, nagyon furcsa érzés látni, mert manapság ez már elképzelhetetlen lenne. Az akkori munkahelyen természetes a felesezés – különösen, ha már elmúlt délelőtt 10 óra –, emellett 21. századi fülemet gyakran megütik a nőket lenéző, esetenként ízléstelennek tűnő, máshol rasszizmusba hajló poénkodások, amelyeket akkoriban szelíd mosollyal tűrtek az érintettek, ma viszont minimum munkaügyi bíróságért kiáltanánk miattuk. A másik kritikus pontja a sorozatnak a gyereknevelés: Betty Draper, a gyönyörű, amerikai álmot élő „mintaanyuka” jóformán kötelezi gyermekeit a tévénézésre, arról nem is beszélve, hogy olyan vacsorákat tálal eléjük, amiért jópár internetes női fórumon vad „szaranyázás” közepette törölnék a regisztrációját. (Hát még ha megtudnák, hogy a szoptatást is undorító dolognak tartja, meg sem fordul a fejében, hogy harmadik gyermekét ily módon táplálja.)

Mielőtt kinyitnád a gardróbod...
Gondolom, ezzel nem sok kedvet csináltam a sorozathoz, hiszen a leírtak alapján az egész egy fertő. Mégsem az, inkább döbbenetesen valóságos. Egyszerűen hihetetlen, hogy csak ötven év telt el azóta, mégis mekkorát változott a szemléletünk, a gondolkodásmódunk, az egész világnézetünk. Önkéntelenül is arra kell gondolnom, hogy ha 50 év múlva, a leendő unokám leül majd egy 2010-es években játszódó sorozat elé, mi lesz az, amin a szívéhez kapva megbotránkozik, és amit mi ugyanolyan természetesen csinálunk, mint 50 évvel ezelőtti anyatársaink a terhesség alatti dohányzást.
Ami pedig Joan Hollowayt, és a nőies idomokat illeti… Inkább nem foglalok állást, viszont szeretném megkérni önbizalomhiánnyal küzdő, és piti súlyproblémák (az egészségre ártalmas súlyfelesleg már más kategória) miatt aggódó nőtársaimat, hogy mielőtt elindulnak a nagy télvégi gardróbfrissítésre, nézzék meg a fenti félperces videót. Állítom, hogy működik. 

Szöveg: Kelemen Kata (Lustanyu), fotó: Europress. Ez a cikk az evamagazin.hu számára íródott. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek