Életem könyvei: Jancsó Miklós

Szerte a földkerekségen legalább annyira ismerik, mint Puskást, csak nehezebben ejtik ki a nevét. Régen megrendítő filmeket csinált, most röhögtetőket, de azokból is, ezekből is kiderül: hol élünk és kik vagyunk.

Hölgyeim, rémes a helyzetem, leszakadt fölülem a világ. Gyerekek közt ülök, unokák meg ezek-azok. Laptopok ölben. A felét se értem, amiről beszélnek. Technika. Ezeknek a varázsszerkezeteknek a technikája. Alighanem angol kifejezések.
Tudsz angolul? – kérdem az egyiktől.
Rám néz. Óriási kék szemek. Persze.
Mostanában olvasol valamit? Hallgat. Rossz kérdés volt. Én meg, vén marha, falom a könyveket. Megrágom az egyiket, jön a másik. És ez így megy majd kilencven éve. Ezen már az isten se segít.
Rontod a szemed – mondták, amikor gyertyát gyújtottam. Nevetnek, ugye, Hölgyeim? Gyertya? Igen, a faluban drága volt a petróleum. Jaj, nehogy félreértsék, nem voltam parasztgyerek. Csak nyaranként, román faluban, Maxi bátyám bodegájában. Mindent árult. Pipadohányt öt lejért, kolbászt, szalonnát, kocsikenőcsöt, csokoládét. Mellette folyt a Dregán. Gyors, mély, tiszta. Láttuk a pisztrángokat. Azokkal együtt vitettük magunkat az Oltig. Ott volt a nagy fahíd. Arról ugráltunk. A román fiúk fejest, én talpast, de az is ütött. Az a híd volt a világ közepe. A lábjában ott volt a rejtek. Nyilak mogyoróvesszőből, tomahavkok fűzfából és a harci tollak. És ott volt a Winnetou. Na, nem maga az indián főnök, csak a róla szóló könyv. Három kötet.
Hölgyeim, hallották azt a nevet: May Károly? Vagy úgy: Karl May. Nem? Kérdezzék meg a dédit. Ő talán tudja, kicsoda. Olvasni aligha olvasta, mert May Károly a fiúk mágusa volt. Hőse, az apacs Winnetou, az indiánok nagyfőnöke. Meg az ő fehér testvére, Old Shatterhand. Az idő a Nagy Nyugati Vasút építése Amerikában. Ősvadon. Érintetlen természet. Grizzly medvék, bölények. Jó emberek, rossz emberek. Fehérek, indiánok. Fegyverropogás, nyílvesszők fütyülése. Életveszély, állandó készenlét. Nyitott szemmel alvás, zaj nélkül kúszás a bokrok alatt. Rejtőzködés az ellenség elől. És egyszer csak dörrenés.
Ez Winnetou ezüstpuskája. Életben maradunk!
Old Shatterhand ezt meséli a regényben: Winnetou elhatározta, hogy „indián kiképzésben” részesít. Egész nap gyakorolnom kellett magamat mindenben, amit egy jó vadásznak és jó harcosnak tudnia kell. Kúsztunk-másztunk az erdőben és Winnettou megmutatta nekem, hogy lehet az ellenséget észrevétlenül megközelíteni és terveit kikémlelni. Néha elszakadt tőlem, és azt a feladatot szabta ki rám, hogy keressem meg.
Hát ezt játszottuk. Indiánok voltunk. A fehér hőst, Shatterhandot reggelenkint kisorsoltuk. Neki gatyát kellett húznia. Mi tök pucérak voltunk. Mi is, unokatesóim és én. A városiak, az úri gyerekek.
Ja, ennek a meztelenségnek története van. Nyár elején gyönyörű fürdőruhát kaptunk. Nyakig érő feketét. Két vállán színes gombokkal. És övvel a derekunkon. Büszkén mentünk le a Dregánra. Tele volt román gyerekekkel. Meztelenek voltak. Anyám rám kiáltott: 
Vessétek le a fürdőruhát! Levetettük. Attól kezdve legalább ebben 
nem volt különbség köztünk. Az ősi, a romantikus egyenlőség!
Egyszer kezembe nyomta valaki a Puszták népét. És attól kezdve megszűnt a romantika.
Olvassák el önök is, Hölgyeim, Illyés Gyula könyvét. Tudják meg, mi volt a régi Magyarország.

Szerző: Jancsó Miklós, portré: CULTiRiS, tárgyfotó: Jágfai Eszter
Ez a cikk az Éva magazin 2011. januári számában jelent meg először. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek