Scherer Péter kedvenc könyvei

„Nagyon szeretem úgy figyelni az életemet, hogy lássam, mit tálal elém. És hogy vajon azt, amit elém tálal, igazán észreveszem-e.”
Építészmérnöknek tanultam, amikor rájöttem: színész szeretnék lenni. Az első társulatomban találkoztam A Mester és Margaritával – épp akkor mutatták be, s olyan nagy hatással volt rám, hogy azonnal olvasni kezdtem a könyvet. Ez a regény egy csoda. Olyan emberismeretről tanúskodik Bulgakov – ahogy például leírja Pilátus legkisebb szemöldökrezdülését is –, hogy azt színé­szileg csak alulmúlni lehet. 27 éves koromban megkaptam Pilátus szerepét az akkori ren­dezőmtől, Somogyi Istvántól. „Szerintem ez nem az én karakterem” – gondoltam. Hihetetlen belső kudarc­sorozatokat éltem át, miközben folyamatosan szívtuk magunkba a bulgakovi csodavilágot, és 13 éven át játszottuk telt házzal a Szkénében. Több mint 250-szer játszottam el Pilátust, s eltelt vagy 10 év, mire rájöttem, miért kaptam ezt a szerepet. Rádöbbentem, hogy volt valaki az életemben, aki úgy figyelt rám, a magánemberre és a színészre, hogy szembesíteni akart egy problémával, amit meg­látott bennem. Ma is gyakran megesik, hogy biciklizés közben elmondok magamnak egy monológot, csak úgy, jókedvemben
A Mester és Margaritából.
Már felnőttként adott óriási élményt Spiró Györgytől a Fogság. Többet tudtam meg belőle az óko­ri Rómáról, Jeruzsálemről és Alexandriáról, mintha az összes diákkori történelem­könyvemet átlapoztam volna. És közben visz a regény, tele szépséggel, filozófiával: nem gondoltam volna, hogy ennyire el lehet varázsolni engem ezzel. Szinte láttam magam előtt a jeleneteket. Most a Feleségversenyt olvasom: az is nagyon tetszik.

A 80-as években a műegyetemen úgy adtuk egymásnak a könyveket, hogy: „Te, olvastad ezt? Baromi jó!” Így jutott el hozzám Boris Vian házibuli-bibliája, a Venyigeszú és a Plankton, majd utána a Tajtékos napok. A Bárka Színház indulásakor mindannyian leírtuk egy papírra, hogy mit állítanánk színpadra, miben szerepelnénk örömmel: én a Tajtékos napokat javasoltam. Ez egy gyönyörű szerelmi történet. Nagyon erősen bennem van, ahogy a lány beteg lesz, ahogy egy virág nő a tüdejében – mi más lenne, mint a rák? Megragadott, hogy ahogy egyre betegebb, úgy megy össze a ház, úgy távolodik a várostól, benövi a pók­háló, és már csak négykézláb lehet bemenni az aj­tón. Érzékletes megfogalmazása annak, hogy amikor az ember megbetegszik, magába fordul, ráfeszül a halála: megközelíthetetlenné válik, eltávolodik mindentől, magától is.
Szeretek a rádióba járni, felolvasóestekre. Itt találkoztam olyan kortárs művekkel, mint Dragomán Györgytől A fehér király, Knud Romertől az Aki pislog, fél a haláltól vagy Jostein Gaardertől A narancsos lány. Farkas Péter Nyolc perc című kisregényét a Beszélő fel­olvasóestjén ismertem meg. Ez a fantasztikus költői erővel megírt mű egy öregasszony és egy öreg­ember története – meg a szereteté. Két olyan emberről van szó, akik fél lábbal már a sírban vannak, és nem ismerik fel a saját rokonaikat sem. De még tudnak együtt nevetni, akár azon is, hogy micsoda megkönnyebbülést jelenthet bepisilni. A könyv egyik különlegessége, hogy rámutat: minden csak gondolkodás kérdése. Ahogy Hamlet mondja: „...mert nincs a világon se jó, se rossz, gondolkozás teszi azzá.”

Szerző: Scherer Péter, portré: Koléner Anita, tárgyfotó: Ribánszky Kata, Jágfai eszter

Ez a cikk az Éva magazin 2010. júmiosi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek