Régi díszeink

Egyszer, emlékszem, fölfedeztem a lakótelepi erkélyen a múmia­formára csomagolt, hálóval körbetekert fát. De hiába láttam, nem volt azonos azzal, amit majd a Jézuska hoz.
Pedig hazafelé, a lakótelepi házsorhoz közeledve jól látszottak a konyhaablakokból kilógatott fenyők. Addig a szüle­im is ezt a megoldást választották, de tizenegy éves koromban egy­szer csak úgy döntöttek, jó lesz az erkély is. Mintha várták, sőt, finoman sürgették volna, hogy nőjek fel. De én Pán Péter­ként továbbra is gyerek maradtam, még kamaszfejjel is a hideg utcákat róttam, hogy csak a már feldíszített fa látványára érjek haza.
Januárban aztán, amikor potyogni kezdtek a tűlevelek és meg­hajlottak az ágak, reggelenként visszaakasztgattam a szétgurult díszeket. Piros üvegmorzsa maradt az összetört gömbök után, a szőnyegbe pedig beleállt egy-egy tűlevél. Elillant a csoda illata, sárgult a fa.

Amíg gyereknek számítottam, addig a fa eltüntetése is teljes titokban zajlott. Megfosztották ékeitől és elvitték a lakásból. Attól kezdve azonban, hogy beléptem a felnőttek világába és részt kellett vegyek a díszítésben, nem titkolták többé azt sem, mi lesz a sorsa az ünnepek múltával. Ahogy a gyerekeket megkímélik a haláltól, a pusztulás képeitől, úgy rejtik el előlük a lemeztelenített, száraz ágakra so­ványodott fenyő látványát is. A nagyobbaknak pedig részt kell venniük az elképzelhetetlenben: a fa vetkőztetésében. A halott fenyőt aztán lábánál fogva kivonszolják az utca­sarokra, ahol – mint valami tömegsírba – ráhajítják a kukák mellett növekvő kupacra. Némelyiken, akár a bál után funkcióját vesztett boa, ott tekereg egy-egy piros füzér, a má­sikon meg kibontott szaloncukorpapírok lógnak, mint egy felékszerezett halotton.
Kamaszkoromban, az első közös fabontás után elkö­szön­­­tem a fenyőtől. Ezt a szokásomat egyébként azó­ta is megtartottam: tudom, szentimentális dolog, de így van. Megsimogatom a kiszáradt ágat és ma­­­­gam­­­ban megköszönöm a fának, hogy velünk volt, hogy örömet szerzett. Aztán hátat fordítok a halom­­­­nak és csendben reménykedem, hogy hamar elszállítják, hogy nem kell majd napokig látnom, amint eltűnik a növekvő csont­vázrakás alatt.
Ez a különös bánat sohasem oldódott bennem, sohasem találtam rá jó megoldást. Volt év, hogy földlabdás fenyőt vettem, aztán megpróbáltam ki­ültetni a kertbe: nem maradt meg. A műfenyőre képtelen voltam elszánni magam, noha elméletben jó megoldásnak tartom, ráadásul kiküszöbölhető lenne a fa lakásba való be­von­szolása és a talpba való keserves befaragása, ami persze mindig a férfiak dolga, akik nem vettek ajándékot, égőt, egyebet, és most, az utolsó pillanatban szeretnének mindent beszerezni. Szóval az ingerült farigcsálás helyett jöhetne a zizegő műfenyő, amit az ember – csiribí-csiribá – előhúz a gardróbból. A csodához azonban még így felnőttként is ragaszkodom: a fa érkezik.
A díszeket mélyre csomagolom, mélyről kell őket elővenni. Mint ahogy a régvolt karácsonyok érzését is mélyről, egészen mélyről kell előásnom magamból, hogy a behorpadt zenélő gömbről és a megragasztott sipkájú, kristálycukorfényű hóemberről eszembe jusson a gyerek­kor illata. A régi, kedves figurákat az alsó ágakra akasztom, hogy a fiam lássa őket és minden évben meg­örülhessen: a Jézuska megint ugyanazt a fát hozta el nekünk.

Szerző: Tóth Kriszta, fotó: profimedia.hu. Ez a cikk a 2007. évi decemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek