Azt gondolnánk, a zaklató, a „mumus” egy jól leírható típus, rosszarcú, hiányos fogsorú, tanulatlan, büntetett előéletű, aki úgy vadászik áldozatára, mint egy ragadozó a sötétben. Mondhatnánk, hogy egyszerű a jó tanácsot betartani: kerüld el az ilyen alakokat, szállj le a buszról, menj át a túloldalra, stb... Engem is követtek már hörögve-cuppogva hazáig, amikor valószínűleg csakis a szívdobogva bevágott lépcsőházajtó mentett meg, nyúltak alám buliban ismeretlen-kéretlen kezek, szólongattak az utcán megszégyenítve mások előtt, sőt felettesem is mondott már bóknak álcázott tolakodó dicséreteket a „nagyon szép és formás” mellemre és fenekemre. És az a vicc, hogy ezek még meg sem viseltek. Mert természetesnek vettem, mert ez a szokás, ez sokakkal megtörténik, nem én vagyok az egyetlen, minek panaszkodjak.

Az én igazi mumusom nem egy fogatlan barom volt, és nem egy ismeretlen perverz, hanem egy diáksrác, egy ismerősöm fiúja, jól szituált értelmiségi, a közös baráti társaságunk egy kedvelt tagja. A táncparketten kezdett el fogdosni, amikor senki sem látta, majd hiába nem kértem, hazakísért, az úton hazafelé többször is fogdosott, próbálta rám erőltetni magát, megcsókolni. Ha ismeretlen támadóval álltam volna szemben, biztos tökön térdelem, de hát hogyan tehetnék ilyet egy ismerőssel? Biztos csak részeg... gondoltam.

Őrült balhé lenne belőle, lehet, hogy csak én reagálom túl, csak vicceskedik, nem ártalmas... reméltem. A lakás ajtajáig követett, próbálta ismét többször rám erőltetni magát, és győzködött, hogy engedjem be, feküdjek le vele, jó lesz, nem bánom meg, senki nem tudja meg. Úgy nézek ki, mint aki erre vágyik, aki kacér jeleket küld? Megint magamat ostorozom és analizálom, vajon hol rontottam el a (meta)kommunikációmat, mit csináltam rosszul, hivalkodó-e a ruhám, a sminkem, miközben épp engem zaklatnak, én vagyok az áldozat, és mégis én szégyenkezem.

Kismillió kéretlen csók és érintés és óráknak tűnő percek után utolsó mentsvárként bevetettem a fenyegetést: kitálalok a barátnőjének, hangrögzítőre veszem, levideózom, lefényképezem, hogy itt áll a küszöbömön, és küldöm is a szegény mit sem sejtő lánynak (bár őszintén, sosem mertem volna megtenni, hogy én legyek az, aki lerombolja azt a tökéletesre fényezett képet a srácról és a kapcsolatukról, sőt még az is megfordult a fejemben, hogy Mr. Tökéletes annyira tökéletesnek mutatja magát, hogy lehet, nem is hinne nekem senki, még bizonyíték esetén sem). Hála az égnek sikerült, lelépett.

Azóta csak egyszer találkoztunk, nem sokkal az eset után, nagyobb társaságban, ahol félrevont, és fenyegetően nekem szegezte a kérdést:

Nem mondtam el Krisztinek, ahogyan nem mondtam el senkinek az esetet, még a barátaimnak sem, ti vagytok az elsők, akikkel megosztom, kedves olvasók. Hogy miért? Mert bár a zaklatás áldozata én vagyok, én éreztem magam bűnösnek, én szégyelltem magam, én nem mertem hónapokig eljárni sehova, én építettem le azt a közös baráti kört, ahol bármikor is összefuthatnék vele, mégis úgy éreztem, valahol biztos az én hibám, hogy ez a szituáció megtörtént velem, és jobb ha megtartom magamnak a történteket. Más barátnőimtől sem hallottam hasonlót... Pedig most, hogy belegondolok, simán lehet, hogy az én mumusom (vagy egy másik hasonló alak) már rájuk is ugyanúgy lecsapott, csak nem mertek beszélni róla, hanem szelíd mosoly mögé rejtik a félelmetes esetet. Mi, az áldozatok némán tűrő társasága.