„Közben elkezdtem nőként élni” – interjú Vay Blankával
Hogy viseled, ha megnéznek, esetleg összesúgnak?
Amióta a borostám nagy része lement, azóta nem nagyon néz nek meg. Nem tudom, hogy miért. Nem tudom magam kívülről objektíven megítélni. Nekem az a feltevésem, hogyha kérek egy teát, akkor nem biztos, hogy észreveszik, de ha váltunk még három szót, akkor nagyon valószínű, hogy igen. Az alaphozzáállásom az, hogy amíg valaki normálisan bánik velem, akkor az nekem oké, és nem bolygatom, hogy vajon uralkodik magán, vagy nem veszi észre. Szerintem az sokat segít, hogy kedvesen és normálisan, határozottan viselkedem. Ez megszab a környezetemnek is egy irányt, amitől már nehezebb eltérni.
Azért könnyű préda vagy így is...
Berlinben és Budapesten egyaránt biztonságosan érzem magam, és általában vidéken is. A transzneműség tág teret ad az ember önbizalmának és énképének abban, hogy szabadon dönthessen arról, hogy most rajta nevetnek-e vagy sem. Azért bunkók velem, mert undorítónak tartanak, vagy csak rossz kedve van a másiknak? Azért mondják azt egy ötletemre, hogy hülyeség, mert most azt tapasztalom, amit a nők tapasztalnak ilyen helyzetekben, vagy bármi más okból. Vajon az utóbbi időben megpályázott százhetven állásból hányat kaptam volna meg, ha még fér lennék? Ötöt? Tízet? Beszólásokban van részem, de azt hiszem, csak egy picit jobban, mint egy „igazi” nőnek. Tehát azt kaptam, amit akartam: nő akartam lenni, amivel együtt jár például ez is.