Mark Hamill most egész oldalas cikkben emlékezik meg Carrie Fisherről

Borítókép: Mark Hamill most egész oldalas cikkben emlékezik meg Carrie Fisherről Forrás: Europress
Egyszer Carrie felvetette Markkal a Leia hercegnő-ruhát, derül ki többek között a vicces és fájdalmas emlékeket is felidéző írásból.

Mark Hamillt mélyen lesújtotta Carrie Fisher váratlan halála. Többször is hangot adott mély gyászának a Twitteren,

és most hosszú megemlékezés is megjelent tőle egy hetilapban. Íme, olvassátok – így emlékszik vissza Luke Skywalker az ikertestvérére, Leia hercegnőre. Mintha a valóságban is egy család lettek volna:

Carrie és én különleges helyet foglaltunk el egymás életében. Mintha egy garázszenekarban játszottunk volna, amely egyszercsak állatira befutott. Fogalmunk sem volt, milyen hatással lesz a Star Wars a világra. Közvetlenül azelőtt, hogy bemutatták volna a filmet, vetítőkörúton vettünk részt. Mire Chicagóba értünk, tömeg várt minket a reptéren. „Nézzétek, srácok – mondtam – biztos valami híresség utazott velünk a repülőn.” Körülnéztem, hogy ki lehet az. Aztán megláttam egy gyereket Han Solo mellényben. Meg egy lányt Leia hercegnőnek öltözve. „Istenem, Carrie – mondtam ekkor – valaki úgy öltözött fel, mint te. Még a kontyok is ott vannak a fején!”

Először egy londoni vacsorán találkoztam Carrie-vel, mielőtt együtt filmezni kezdtünk volna. Én addigra már forgattam Afrikában Sir Alec Guinesszel és a robotokkal, megcsináltuk az elhagyott bolygón játszódó felvételeket, aztán visszamentem Londonba és odajött Harrison Ford is. Carrie volt a puzzle utolsó darabja. Mondtam is a produkciós irodában: „Szeretnék találkozni vele, mielőtt elkezdenénk együtt dolgozni.” Leegyeztettek egy közös vacsorát. Ő 19 éves volt akkor. Én már nagyszájú 24 éves. Azt gondoltam: „Te jóságos ég, egy gimnazistával fogok dolgozni.” De Carrie egyből lehengerelt. Kedves volt, vicces és szókimondó. Mindig megtalálta a módját, hogy brutálisan őszinte legyen. Rögtön úgy éreztem, mintha 10 éve ismerném. Mesélt a mostohaapjáról, az édesanyjáról, Eddie Fisherről – szívszaggató részletességgel. „Kell ezt nekem tudnom?” – gondoltam közben újra és újra. Én ehhez hasonló dolgokat csak olyan emberekkel osztottam volna meg, akikben hosszú évek óta megbíztam. De ő pont az ellentétem volt ebben. Beszippantott a maga világába.

Középosztálybeli voltam a javából. Gyerekként a legtöbb, amit a hírességekből láttunk, a szomszédunk volt, egy csomagkezelő, aki egyszer visszaadta Jerry Lewis pénztárcáját, amely kiesett az útra San Diegóban. Carrie egész más volt. Ő azért hagyta ott a középiskolát, hogy beállhasson a kórusba az Irene című Broadway-előadásban. Csodáltam őt.

Imádta az életet, mindent, aminek örülni tudott és amit élvezetesnek talált... Mindenféle őrültségeket csináltam, hogy szórakoztassam. Amikor sikerült megnevettetnem, az olyan volt, mintha érdemrendet kaptam volna. A Birodalom visszavág alatt külön utakon jártak a karaktereink: nehéz volt forgatni és sok volt a feszültség munka közben. Én a mocsárban küzdöttem a bábokkal és a robotokkal, de legalább Carrie és Harrison emberi lényekkel dolgozhatott. Egyszer ebédidőben megszólalt: „Próbáld fel a kezeslábasomat.” Mire én: „A fehér kezeslábasodat? Mi vagy te, 160 centi magas? Sosem fogok beleférni!” „Csak próbáld meg” – mondta. Felvettem a Leia hercegnő cipzáras kezeslábasát, és annyira szűk volt, hogy úgy néztem ki, mint egy Las Vegas-i bárénekes. Ha ez nem lett volna elég nevetséges, felvetettett velem egy bohócparókát orral és szemüveggel, és végigsétált velem a díszletek mögött.

Bármeddig elmentem volna, csak hogy nevetni halljam. Szerettem és imádtam megnevettetni. Őrültségeket csinált és őrültségekre vett rá, de tulajdonképpen nem látom ezeket őrültségeknek. Egyfajta védekező mechanizmus volt részéről... Ez volt az egyik legszembeszökőbb tulajdonsága: sebezhető volt, egyfajta kislány-csillogással, ami nagyon vonzó volt számomra és kihozta belőlem a védelmező énemet.

Hálás vagyok, hogy barátok maradtunk és leforgathattuk az új filmeket. Szerintem megnyugtató volt számára, hogy ott voltam, ugyanaz az ember, mint régen, hogy megbízhatott bennem, mert ugyanolyan kritikus voltam felé, mint mindig, és mint amilyen ő is volt felém. Az évek során végigjátszottuk az érzelmek teljes skáláját, volt, hogy szerelmesek voltunk egymásba, volt, hogy ki nem állhattuk egymást. „Nem beszélek veled, te önelégült gyökér!” Mindenen túlestünk. Mintha egy család lettünk volna.

Amikor éppen a kegyeibe fogadott, ő volt a legjobb társaság a világon. Elérte, hogy úgy érezd, te vagy a legfontosabb ember az életében. Szerintem ez ritka adottság. És aztán 180 fokot fordult a helyzet, és hetekig nem beszéltünk. De ez tesz egy kapcsolatot teljessé. Egy kapcsolat sosem egyoldalú. Carrie nem volt könnyű eset. Állandó figyelmet igényelt. De az életem szürkébb és érdektelenebb lett volna az ő barátsága nélkül.