Meghan Markle (tudjátok, Harry herceg barátnője) nyílt levelet írt arról, milyen félvérnek lenni Amerikában

Meghan Markle (tudjátok, Harry herceg barátnője) nyílt levelet írt arról, milyen félvérnek lenni Amerikában
Forrás: Europress

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

M

Meghan többek közt azt is elmeséli, miért volt óriási megkönnyebbülés számára, amikor megtalálta őt Rachel szerepe a Briliáns elmék (Suits) című tévésorozatban.

Az egész világ tudni szeretné, ki ez a csinos színésznő, Meghan Markle, akiről nemrég a Kensington-palota is elismerte, hogy Harry herceg új barátnője. Most egy brit magazin felkérésére Meghan részletesen elmeséli, milyen félvérnek lenni, nem passzolni semmilyen skatulyába, nap mint nap rasszista felhangú megjegyzésekkel szembesülni... Esszéjét kissé rövidítve közöljük magyarul (a teljes angol szöveg itt olvasható):


„Mi vagy te?” Ezt kérdést hetente teszik fel nekem, amióta az eszemet tudom; gyakran minden nap. Ahogy belekezdek a válaszba, tisztában vagyok vele, hogy verbális tánc következik. „Színésznő vagyok, író, a The Tig életmód-weboldal főszerkesztője, egész jó szakács és olyan valaki, akit erős hit fűz a kézzel írt levelekhez.” Ez csak egy maroknyi információ, mégis úgy érzem, egészen konkrét képet fest arról, aki vagyok. De ekkor a kérdező rendszerint elmosolyodik, udvariasan bólint, sőt, talán még el is kuncogja magát, mielőtt a lényegre tér: „Oké, de mi vagy te? Honnan valók a szüleid?” Persze már előre számítottam erre, hiszen mindig ez történik. Válaszolhatnám azt is erre, hogy Pennsylvaniából meg Ohióból, és akkor folytatódna tovább a verbális tánc. De inkább megadom nekik, amire kíváncsiak. „Apukám fehér, anyukám afroamerikai. Félig fekete vagyok, félig fehér.”

...A szüleim a hetvenes évek végén ismerkedtek meg: apukám fővilágosító volt egy szappanopera produkciójában, anyukám pedig gyakornok. Azt hiszem, a szeme fogta meg apukámat, továbbá az, hogy mindketten rajongtak a régiségekért. Akárhogy is, összeházasodtak és megszülettem én. Los Angeles egyik megfizethetőbb zöldövezetébe költöztünk, ahol azonban csak fehér családok laktak. Anyukámról mindenki azt hitte, hogy a dadám.

Túl fiatal voltam ahhoz, hogy átlássam, milyen volt nekik ebben a környezetben élni, de azt el tudom mesélni, milyen volt nekem: a szüleim következetesen azt éreztették velem, hogy különleges vagyok, nem azt, hogy más. Hétéves lehettem, amikor nagyon szerettem volna egy Barbie családot, amely szettben volt kapható egy dobozban. A szett egy anyuka babát, egy apuka babát és két gyerekbabát tartalmazott. Mindez fehér és fekete „kiadásban” volt kapható. Nem emlékszem, hogy jobban vágytam volna egyikre vagy másikra, csak egy Barbie családot kértem. Karácsony reggelén, ahogy letéptem a csillámos csomagolópapírt, megtaláltam benne az én családomat: egy fekete anyuka babát, egy fehér apuka babát és egy-egy gyereket mindkét „színben”. Apukám szétszedte a szetteket és létrehozott egy családot, csak nekem.

Később olyan helyzetekbe is kerültem, amelyektől a szüleim nem tudtak megvédeni. Hetedikben népszámlálást tartottak az iskolában; a kérdőívben be kellett ikszelni, hogy fekete, fehér, latino vagy ázsiai vagyok-e. Nem akartam elrontani a kérdőívet, így aztán csak ültem ott a göndör hajammal, a szeplős arcommal, a világos bőrömmel, a kevert fajommal... A tanárom azt mondta, írjam be, hogy fehér vagyok. 'Mert úgy nézel ki, Meghan' – tette hozzá. Letettem a tollamat, nem lázadásból, hanem zavaromban. Képtelen voltam beikszelni: elképzeltem, milyen szomorúan néz majd az anyukám, ha megtudja. Ezért válasz nélkül hagytam ezt a kérdést – kérdőjelesen, kitöltetlenül, épp olyannak, amilyennek éreztem magam.

Amikor hazamentem, elmeséltem apukámnak, mi történt. Ekkor kimondta a szavakat, amelyek örökre velem maradtak: „Ha még egyszer előfordul ilyesmi, rajzold oda a saját rubrikádat.” (...)

Apám, aki homogén környezetben nőtt fel Pennsylvaniában, nem arra készült, hogy egy afroamerikai nőt vesz majd feleségül. De ő messzebbre látott annál a kicsi és szűk látókörű városkánál, és azt akarta, hogy én is messzebbre lássak, mint ez a népszámlálás. Azt akarta, hogy találjam meg a saját igazságomat.

És én megpróbáltam. A szűk látókörűséget azonnal felismertem egy kollégiumi szobatársamban, aki az egyetem első hetében megkérdezte, hogy elváltak-e a szüleim. (...) Bólintottam. „Ja, hát ez tiszta sor”– volt a válasz... Féltem kinyitni Pandora szelencéjét, ezért csak ültem és lenyeltem, amit mondhattam volna.

Éppen otthon voltam LA-ben egy egyetemi szünetben, amikor anyukámat leniggerezték. [Ez az egyik legsúlyosabb sértés, amely csak elhangozhat az Egyesült Államokban – a szerk.] Épp egy koncertről mentünk haza és nem elég gyorsan állt ki a parkolóból. Fülig vörösödve néztem anyura. Tele volt könnyel a szeme, és én csak suttogni tudtam, alig hallhatóan, hogy „Semmi baj, anyu”. Los Angelesben néhány évvel azelőtt fordultak elő rasszista megmozdulások; már csak ezért is osztottam anyukám szívfájdalmát. De biztonságban akartam tudni magunkat. Néma csöndben mentünk haza, anyukám csokoládébarna ökle teljesen elfehéredett, olyan erősen szorította a kormányt.

Ebben az élethelyzetben, amikor folyamatosan küzdöttem beilleszkedési nehézségekkel és igyekeztem érzelmeimet etnikailag meghatározhatatlan (és nem túl vastag) bőröm alatt tartani, tulajdonképpen magam is csodálkozom, hogy úgy döntöttem, színésznő leszek. Alig van olyan iparág, amely jobban irányítanának a címkék, mint a filmipart. Minden egyes meghallgatás a karakter leírásával kezdődik, például ilyen módon: „Gyönyörű, szókimondó, huszonéves latina”, „Afroamerikai, nagyvárosi, csinos nő, harmincas évei elején”, „Fehér bőrű, szőke, modern, normális csaj”. Minden szerep rendelkezik címkével, minden castingon valami sajátosat keresnek. De talán ennek a labirintusnak köszönhető, hogy megtaláltam a saját hangomat.

A „kettős etnikumú” színész, ahogy engem felcímkéztek, azt jelentette, hogy bármilyen szerepre jelentkezhettem. Latina szerephez egyszerűen vörösbe öltöztem, afroamerikaihoz mustársárgába; a szekrényem úgy nézett ki, mint egy Benetton-reklámplakát a nyolcvanas évekből. Sajnos mindez csöppet sem számított: a fekete szerepekhez nem voltam elég fekete, a fehérekhez nem voltam elég fehér...

gif

Ekkor hódított meg a Suits... Ebbe a sorozatba végre pont belepasszoltam. A sorozat eredetileg két partnerről szól egy New York-i ügyvédi irodában, akik közül az egyik azt hazudja, hogy van diplomája, pedig nincs. Ekkor lép a képbe Rachel Zane, a karakterem, az egyik női főszereplő, az álomlány – gyönyörű és magabiztos, továbbá kisujjában van a jog. „álomlány” Hollywoodban még ma is a szőke, kék szemű szépséget jelenti... De a sorozat producerei nem félvér vagy fehér vagy fekete nőt kerestek. Ők csak Rachelt keresték. Ezzel máshova helyezték a hangsúlyt, mint ahol eddig volt a filmiparban. Az ilyen döntések befolyásolhatják azt, ahogy a nézők látni fogják a világot, akár tisztában vannak ezzel, akár nem. Vannak háztartások, ahova még soha nem tette be a lábát fekete vagy félvér vendég. Most már sok van belőlünk a tévében.

A második évad végén a producerek emelték a tétet és egy afroamerikai férfit válogattak be Rachel édesapjának szerepére. A zseniális Wendell Pierce-t. Emlékszem a tweetekre az első epizód után, amelyben megjelent a Zane család. Volt „Miért fekete az apja?! Rachel nem is fekete!” és „Pfuj, Rachel fekete? Azt hittem, szexi”... Az ilyen tweetek arról árulkodnak, hogy a rasszizmus még mindig erősen jelen van, főképp Amerikán belül. (...) Lehet, hogy a hazánk mindig is csupán tüneti kezeléseket alkalmazott a problémára, nem tudván gyökerestül megsemmisíteni azt.

gif

Ami engem illet, én teljesen gyógyultnak érzem magam. Sikerült elfogadnom vegyes származásomat. Büszkén tudok beszélni arról, honnan jöttem. A hetedikes népszámláláshoz hasonló kérdőívekben ma már van egy „egyéb” rubrika is. Én ilyenkor mindig azt mondom vagy írom: „Bocs, világ, ez nem a Lost tévésorozat és én nem vagyok egyéb. Elég vagyok úgy, ahogy vagyok.”

Néma csöndben mentünk haza, anyukám csokoládébarna ökle teljesen elfehéredett, olyan erősen szorította a kormányt.

Ha összekeverjük a feketét és a fehéret, szürkét kapunk. Sok szempontból ez formálta az identitásomat, a szürke zóna... Ki akar ebben a közömbös színben élni? Én ugyan nem akartam. Ezért döntöttem: függetlenedtem tőle. Színfüggetlen szerepekre pályázom, megrajzoltam a saját rubrikámat. Saját magamként mutatkozom be, ignorálom az „anyukám fekete, apukám fehér” rizsát. Olyan emberekkel veszem körül magam, akik nem etnikum alapján azonosítanak be másokat – „Tudod, Tom, az a fekete fickó” –, hanem a szerzett tulajdonságaik alapján – „Tudod, Tom, aki itt és itt dolgozik és ezzel és ezzel a csajjal jár”. Olyan identitást teremtek magamnak, amilyet szeretnék, éppúgy, ahogy őseim tették, amikor felszabadították őket. Mert 1865-ben (ami megdöbbentően közel van), amikor eltörölték a rabszolgaságot az Egyesült Államokban, minden addigi rabszolgának nevet kellett választania magának. Egy vezetéknevet, egészen pontosan.

Talán az köt legjobban köt talán kibogozhatatlan családfámhoz, a vágyhoz, hogy megtudjam, honnan jöttem, milyen vér folyik az ereimben: a döntés, amelyet szépapám hozott, amikor nevet választott magának. A Wisdom (bölcsesség) nevet választotta. Megrajzolta a saját rubrikáját.

Előbb a könyv, aztán a film: magyar kötelező olvasmányok egy általános iskolai tanárnő ajánlásával

A tanárnő szerint a film jó kiegészítése is lehet egy-egy olvasmánynak.

Alacsony cukortartalmú hűsítők, amiket bátran ehetsz a kánikulában!

Közeleg az ősz, de még megjutalmaz minket az időjárás néhány forró nappal.

Kövess minket

Előfizetés

Előfizetés

Előfizetek

5 lapszám Éva + 5 lapszám InStyle

Csak 2995 Ft