Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

London vonzó- és Budapest taszítóereje közül eleinte ez utóbbi volt az erősebb. Pedig Kata imádja szülővárosát, szőröstül-bőröstül, romkocsmástul, Lánchidastul. Mégis, messzire kellett jönnie ahhoz, hogy hazataláljon. Önmagához.

Londonban manapság még a 2004-es, Uniós csatlakozási hullámhoz képest is feltűnően sok a magyar. Mindenhol ott vagyunk, utcákon, tereken, buszokon, helyeken. Kata éttermében versenyt vív a magyar és az olasz pincércsapat, hogy kik vannak többen. Jelenleg mi állunk 11-10-re, de a meccsnek még nincs vége. A szenvedélyes olasz-magyar rangadó tovább dúl az angol főváros egyik elegáns francia éttermében.

Kata két éve dolgozik itt pincérnőként. Nem így tervezte ő sem, üzleti diplomájával és nagy ívű terveivel pénzügyi karrierről álmodott a Cityben. De az szerencsére sosem jött össze. Kezdő londoniként mindent megszívott, amit ebben az egyszerre élhető és élhetetlen városban meg lehet szívni. Itt minden aranyáron van, így a hibák is aranyáron mérődnek: elég egy rosszul kiválasztott albérlet vagy egy hét munka nélkül, és az ember kezéből percek alatt kiszaladnak az otthon összekuporgatott százezrek.

Kata kezdő pénze is hamar elfogyott, így hol éhezett, hol gyalogolt, mert buszjegyre sem telt, de leginkább mindkettőt egyszerre. És persze őt is utolérte a külföldön új életet kezdők számára elkerülhetetlennek tűnő kriptamagány és mélysötét depresszió. Kínjában pincérnőnek állt, mint minden második kelet-európai. Ám hamar kiderült, hogy a vendéglátózás számára nem pénzkeresési nyűg, hanem szenvedély és hivatás. Imádja az étterem világát, lelkes elszántsággal magolja be az összes étel minden egyes hozzávalóját, és ma már magabiztosan ajánlja hozzájuk az esetenként 100 fontos (úgy 35 000 forint) borokat. Tehetségét és szorgalmát a főnökei is értékelik, ma már főpincér, és jó eséllyel hamarosan még feljebb lép. A sok csövezés és ide-oda hurcolkodás után lett végre igazi otthona is, kényszertársbérlők helyett szeretett lakótársakkal. És lett egy jó nagy otthona is, 8 millió lakótárssal: London, amibe ma már fülig szerelmes.

Örökös kritizálás

Kata élete tehát, úgy tűnik, sínen van. Csak pont azok nem örülnek a sikereinek, akiktől a leginkább vágyja az elismerést: a szülei. Persze a dolog nem új, finoman szólva se dicsérték agyon azelőtt se. El-nem-fogadottságában az egyetlen változatosságot az újabb és újabb kifogások jelentik. Most épp a „mikor hagyod már abba azt a kocsmázást” lemez forog. Bár Kata eredetileg valóban azzal az eltökélt szándékkal jött ki Londonba, hogy majd itt fut be fényes üzleti karriert, úgy tűnik, a hivatalos mandátum csak jó ürügy volt arra, hogy végre távol legyen a szülők által gerjesztett zajtól. A „miért vagy ilyen, miért nem vagy más”, és a „miért nem csinálod már azt, ami szerintem jó lenne neked” kezdetű mondatoktól. Melyeket, még az is lehet, valóban csak a szerető aggódás hív elő, de hatásuk sosem a megnyugtatás, hanem épp az ellenkezője: a gyerek vágyainak folyamatos kétségbe vonása a legjobb út egy formálódó személyiség tökéletes elbizonytalanításához. Így aztán, mire a szülői hegyi beszéd végén elhangzik a jól ismert kérdés, „Tudod te egyáltalán mit is akarsz, édes fiam?”, a szerencsétlen gyerek már tényleg csak egyet tud kinyögni: Fogalmam sincs.

Színek és sorsok

Ettől a zajtól kell jó messzire kerülni, hogy a pillanatnyi csöndben az ember magára találhasson. És London lármás kavalkádja tökéletes hely erre. A világ egyik legnyüzsgőbb városának látványos tiritarkasága tökéletesen tükrözi vissza az itteni sorsok sokszínűségét. Ahogy mindenki más színű, nemzetiségű, vallású, identitású, úgy az életformák is végtelenül változatosak. Itt senkinek nem kell magyarázkodnia, ha egy menő diplomával a zsebében beáll mosogatni. De akkor se, ha negyvenakárhány évesen dönt úgy, hogy váltani akar, és karrierjét, jól fizető állását hátra hagyva alulról kezd egy új terepen. Itt ugyanis senki sem abból indul ki, hogy a másik hülye, és nem tudja, mit csinál, mert egyszerűen nem merne annyira beleavatkozni egy másik ember életébe, hogy kétségbe vonja alapvető döntéseit.

Hogy minden oké

Nem akarom persze egekbe magasztalni a brit társadalmat. Kemény osztályrendszer ez, amelyben ha az ember egy birminghami munkáscsalád szociális bérlakásába születik, nagyjából meg is van pecsételve a sorsa. De legalább mindez felismert – és nem letagadott – probléma, melyre állami tehetséggondozás és civilszervezetek millió egyéb programja a válasz.

Persze, itt is vannak elcsúszott életek, tragédiák, megoldhatatlan egyéni helyzetek. A különbség a magyar és a brit társadalom között mégis alapvető. Egy működő társadalom ugyanis azt üzeni a tagjainak, hogy minden oké. Hogy az élet alapvetően rendben van, és a kivétel az, hogy nem. Nálunk ez épp fordítva megy: állandósult a társadalmi hadiállapot, és ezt tükrözzük vissza a saját életünkben is. És ez persze visszafelé is erősen hat: szétcincált idegeinkkel szépen újra- és újratermeljük az össznépi neurózist. Mert hajlamosak vagyunk folyton azt gondolni, hogy most baj van, nehéz időszak, most szenvedni kell, de majd, valamikor, a távoli jövőben, ha majd többet keresek, lesz munkám/otthagyom végre a munkámat, megszületik a várva várt gyerek/felnőnek végre a gyerekek, nem Orbán/Gyurcsány lesz kormányon, na, majd akkor jó lesz. De ez a „majd” valahogy sose jön el. Mert sose most van.

Megsemmisítő címkék

És bár ennek a keserű harcnak mélyén valóban ott tombol évszázadok történelmi igazságtalansága, az elvesztett szabadságharcok és torkunkon lenyomott békediktátumok fájdalmas emléke, a kitelepített, legyilkolt, kitagadott, ellehetetlenített ősök nyugalmat nem találó szelleme, mindezek tetejére azonban mi magunk pakoljuk rá, ezekben a pillanatokban is, az újabb frusztrációrétegeket. Azáltal, hogy szinte alig beszélünk az egyéni és közös sorstragédiákról – és ha igen, akkor is rosszul –, a szenvedéshez való jogunkat vonjuk kétségbe. Itt élned, halnod kell. Csak szenvedned nem szabad. Kiirtották a családodat? Na és, az enyémet meg a kommunisták tették tönkre. Azt hiszed, te jobban szenvedsz? Nem, nem, az én fájdalmam sokkal nagyobb. Ezt a traumaversenyt vívjuk újra és újra, csakhogy ennek a harcnak az a kegyetlen szabálya, hogy senki nem nyerhet benne. Viszont mindenki veszít. Mert akinek nincs joga a saját fájdalmához, az a másikét is elvitatja. Kínunkban ezért állandó morális ítélkezéskényszerbe szorulunk, tettest keresve a környezetünkben, akire rá lehet bökni, hogy miatta rossz a világ. Mert ő erkölcstelen, lusta, karrierista – a megsemmisítő címkék sora végtelen. Vagy egyszerűen csak soha nem azt csinálja, amit szerintünk kéne. Ahogy Kata szülei is gondolják a lányukról.

Coming out

Kata lelke fáj és sajog, hogy sosem elég, sosem jó, amit csinál, de az elmúlt három év alatt megtanulta legalább kizárni szülei folytonos elégedetlenségét. A szavak nem változtak, ám a hangerőt azért jelentősen csökkenti az 1500 km távolság. De történt vele valami még fontosabb. Eleinte csak cingi, ám a külső zaj csökkenésével egyre erősödő belső hangja végre kinyitotta a száját, és Kata kimondta: meleg vagyok. A hangot először csak ő maga hallotta meg, és talán még néhányan, akik nagyon közel állnak hozzá. Próbált vele nem foglalkozni, de a hang egyre erősödött: hiába tagadod, hiába próbálod mélyre nyomni, találsz ki újabb és újabb meséket arról, miért nem volt soha jó egyik férfival sem, és radírozol ki szerelmes emlékeket lányokról, te bizony meleg vagy. A coming out, ahogy az angol mondja, katartikus volt, mint minden pillanat, amikor az emberről végre lezuhan egy évtizedek óta cipelt titok mázsányi terhe. A családnak persze már nem ment olyan könnyen beadagolni, sőt, talán a legrosszabb választ kapta nagy bejelentésére, amit egy melegségével éppen barátkozó: csak mások meg ne tudják. Értsd: én még csak-csak megbirkózom az iszonyú teherrel, hogy meleg vagy, de a világ előtt nem akarok szégyenkezni miattad.

Néhány éve Kata még valószínűleg összeomlott volna. Most viszont vállat vont és visszament Londonba. Ha nem kellek nektek úgy, ahogy vagyok, hát kellek majd másnak. Depresszió, zokogás, stresszevéstől felugró plusz tíz kiló persze így is volt, de azóta nagyjából elrendezte magában a dolgot. Éli a huszonévesek átlagos életét nagy érzelmi nekibuzdulásokkal, futó kalandokkal, fájdalmas félreértésekkel, alapvetően boldogan. Néhány hete pedig szerelmes, mint azelőtt soha, senkibe. És imádja, hogy London utcáin félelem nélkül foghatja meg barátnője kezét, amikor épp jólesik neki. London pedig befogadja a szerelmeseket, jöjjenek bárhonnan és szeressenek bárkit.