A nők teste nálunk is csatatér: a nők elleni erőszakról

Borítókép: A nők teste nálunk is csatatér: a nők elleni erőszakról Forrás: Europress
A nők teste nálunk is csatatér, nem csak ott, ahol háború van... Egy határozott csaj határozott véleménye az elmúlt idők szexuális erőszak eseteiről.

(„Szegény fiú rendkívüli árat fizet húsz percnyi tevékenységéért.”)

Három ügy kavart fel igazán az elmúlt napokban.

Az egyik egy fiatal amerikai úszó, Brock esete. Ha esetleg nem futottatok volna bele, a srác a Stanford egyetem egyik házibulijából hazatámogatott egy részeg lányt, majd az öntudatlan áldozatot egy kuka mögött brutálisan megerőszakolta. Az ösztöndíjas úszófiút az édesapja többek között a fenti mondattal védte a bírónak írt levelében, aki végül öt év felfüggesztettre és fél év letöltendőre ítélte a srácot, azzal védve az erőszaktevőt, hogy de hát egy olyan ígéretes úszó volt, akinek derékba tört az egész karrierje.

A másik hír a magyar nőé, akit volt kórházigazgató szeretője lúggal leöntött, megcsonkítva ezzel a nemi szervét, örökre képtelenné téve arra, hogy örömét lelje a szexualitásban. A bűnös végül 4 év börtönbüntetést kapott, amibe az áldozat (érthető módon) nem tud belenyugodni. Nem tudom, végül fellebbezi-e az ítéletet, sok sikert, mondom némi keserű iróniával, a pasi öt év múlva (ennyire tiltották el a szakmájától), megy majd vissza gyógyítani, míg a nő egész életében maradandó testi károkat szenvedett, nem is beszélve a lelkiekről.

A harmadik a kolumbiai diáklányé, akit 2010-ban (!) kábítottak el és erőszakoltak meg négyen Budapesten, majd dobtak ki az útszélre. Az elkövetők most állnak bíróság elé. És most csak az elmúlt pár nap szalagcímeiről beszélek. Még kicsit korábbról ott van a húszéves Vivi „barátja”, aki tucatnyi késszúrással ölte meg a lányt, mert az visszautasította a közeledését. Vagy a Kelenföldön félholtra erőszakolt csaj. Vagy akit a Balaton parton rángattak el a pasija mellől, és erőszakoltak meg csoportosan. És a rengeteg többi ügy. Egyszer érdemes rákeresni az elmúlt hónapok hírei között belföldön hány foglalkozik nemi erőszakkal. Nagyon sok.

Forrás: Europress

Tegnap jöttem a buszon, és egy pasi megfogta a fenekemet.

Jól megmarkolta a rövid szoknyában, aztán leugrott, és nézte, hogy mire mozdulok utána, már becsapódik az orrom előtt az ajtó. 28 és fél éves vagyok, már nem törik össze az önbizalmam az esettől, és nem fogok hetekig sírni utána, mint amikor kb. 16 éves koromban először történt velem hasonló. És tudjátok, hogy miért nem? Mert minden évben megtörténik, néha többször is. Már hozzászoktam az erőszakhoz, hozzászoktam a szexualitásom, konkrétan a szexuális önrendelkezésem ellen irányuló erőszakhoz, még akkor is, ha nem olyan súlyos, ha az „ugyanmár” kategória. Hozzászoktam ahhoz, hogy egy olyan kisebbség tagjaként élek, akiket folyamatosan ér a verbálistól a fizikaiig, a gyengétől a súlyosig az erőszak különböző formája és ahhoz is hozzászoktam, hogy folyamatosan figyeljem a körülöttem lévő nőket, nincs-e szükségük védelemre. Mint ahogy így, érett nőként azt is megtanultam, hogy annak ellenére, hogy elkerült a legsúlyosabb, hogy nem okoztak nekem életre szóló traumát és nem erőszakoltak meg egy stanfordi kuka mögött (vagy mondjuk a Dohány utca sarkán), de azért felismerjem az erőszak enyhébb formáit is. És ne bagatellizáljam el. És felismerjem az erőszak ismétlődő mintázatait.

Zimbardonak jelent most meg könyve Hova tűntek a férfiak címmel, és adott egy nagyon érdekes interjút a Könyvesblognak. Ott ír le egy tűpontos mondatot: „A nők emancipációjával előállt az a helyzet, hogy a férfiak már nem tudnak vetekedni a nőkkel, nincs kinél jobbak legyenek, hiszen eddig mondhatták azt, hogy legalább a nőknél jobbak.” Amikor 16 évesen először fütyült utánam egy útmunkás és írta le – minél inkább menekültem, annál részletesebben –, hogy mit és hogyan csinálna velem, hetekig rémálmaim voltak. És akkor is és azóta is sokszor kérdezték már, hogy például mi a franc baja van a nőknek a "catcallinggal", elvégre az is egy bók, örüljünk neki. Hát nem, nem bók. Erőszak. Hasonló logikából eredő erőszak, mint a lúgos orvosé, csak a lúgos orvos egy bűnöző, a "catcaller" útépítő munkás csak simán agresszív. Arra adott agresszív reakció, hogy én neki, a volt szerető az orvosnak nem adja oda magát – és ezzel az agresszor egyszerűen nem tud mit kezdeni, ezért bánt.

Forrás: Europress

Ez a fajta agresszió pedig furcsa módon adódik a társadalmi szerepek és normák túl lassú változásából.

Alfa hímnek nevelt kisfiúk nőttek fel, még olyan kimondatlan, ám velünk élő társadalmi normák között, amik a nőket tárgyiasítják és prédaként, tulajdonként, másodrangú lényként kezelik, míg a kislányok, akikből nők lettek, szintén ide-oda őrlődnek a szubmisszív szerep és a büszkén és boldogan vállalható jogaik és szabadságuk között. Belláról szeretnek olvasni, aki boldogan hanyatlik az erős fiú karjaiba, de közben már ők maguk is érzik, hogy a saját karjuk van épp olyan erős. Míg a férfiak azt tanulták, hogy menj oda, szerezd meg, légy a falka vezére, miközben tudja, hogy már nem lehet odamenni és megszerezni, mert nem egy füles bögréről van szó, hanem egy másik lényről, aki maga is cselekszik és döntéseket hoz. Nem véletlen, hogy minden ismerősömnek van két-három zaklatós sztorija, nem véletlen, hogy a nemi erőszakok többségét a nők ellen követik el: a férfinak hamarabb jut eszébe elővenni a villamoson a f**kát és az arcomba lóbálni, mert benne van a kultúránkban az ő nemi fölénye, míg nekem valószínűleg kevésbé fog eszembe jutni hasonló, akkor se, ha éppen szexuálisan frusztrált és dühös vagyok, vagy neadjisten nem kaptam meg valakit.

Az erőszak oka tehát nagyon hasonló a fenékmegmarkolós, a catcallingos, a kolumbiai diáklány és a lúggal leöntött nő esetében is: annak a patriarchális szerepzavarba ragadt, magát mindenféle módon, fizikailag, jogilag a nő felett érző férfinak az agressziója, aki nem tud mit kezdeni a ténnyel, hogy a nő teste nem a tulajdona, és nem tehet vele azt, amit szeretne. Ez senkit nem ment fel az erőszak alól, a frusztráció oka viszont világos. Nem véletlen az sem, hogy olyan nagy a sikerük a nőellenes mozgalmaknak, akik szerint a nők vonuljanak vissza jól bevált másodrangú szerepükbe, meg különben is, az egész feminizmus evolúcióellenes.

Egyrészt, akit már kiengedtek a ketrecből, köszi, de nem fog magától visszamászni, másrészt pedig úgy gondolom, nemek közti háborúvá silányítani egy társadalmi felelősséget, na ez az igazán evolúcióellenes. Biztos, hogy ezek az indulatok lassan fognak csitulni, ahogy a változás végighullámzik az összes társadalmi rétegen, és beleivódik a szokásainkba. Biztos, hogy nem lesz egyszerű elszakadni a beidegződésektől, és kialakítani a férfiak számára egy olyan szerepkört, ami az igényekhez alkalmazkodóan inkább asszertív, mint agresszív. És abban is biztos vagyok, hogy erőszakos emberek mindig is lesznek – férfiak is, nők is. De úgy gondolom, hogy talán már a mi általunk nevelt fiúk (pl. az általam is nevelt kisfiú) generációjának sem lesz olyan természetes erőszakoskodni a nőkkel, mert világosabb lesz számukra a határ, amit most még könnyebben átlépnek. A határ a nő, és a saját testük között.