Anyukám hozzánk költözött – igaz történet

Anyukám hozzánk költözött – igaz történet
Forrás: europress

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

H

Ha édesanyánk megözvegyült, gondjai vannak az egészségével és a mindennapokkal, mi más lenne a megoldás, mint hogy magunkhoz vesszük? A 61 éves Magda elmondja, mi mindenen mehet keresztül három generáció egy fedél alatt.

Ez a cikk az Éva 2007. áprilisi számában jelent meg.

Amikor anyám beköltözött pesti lakásunkba, ahol addig ketten laktunk Anikó lányommal, 79 éves volt, és senki nem gondolta, hogy tovább fogja húzni egy-két évnél. Nem sokkal korábban vesztettük el apámat, anyám kimerülten, lehangoltan küszködött súlyos szívbetegségével, és rettegett, hogy Kecskeméten fogja érni a magányos, kórházi halál.

Olvasd el ezt is!

Állandó riadókészültségben vártam, mikor érkezik a következő hívás a szomszédoktól vagy a kórházból, mikor lesz a következő szívroham vagy esés. Gyakran ugrottam le hirtelen a fővárosból Kecskemétre, kicsit gondozni anyukámat. Örök fejfájást okozott, hogy vidéken van egy idős és beteg anyám, Pesten pedig egy kamasz lányom és egy kutyám. Egyiküket sem lehetett magára hagyni. Nem beszélve a munkámról: egy bankban dolgoztam kockázatelemzőként, az életkorom jóval meghaladta az ottani átlagot. Nem nézték jó szemmel, hogy anyukám miatt esetleg szerda délben ott kell hagynom csapot-papot. Nem kellett ahhoz két közgazdászdiploma, hogy felmérjem egy ilyen magatartás munkahelyi kockázatait. Fiatal kollégáim többsége legalább az egyik diplomáját egy berlini vagy egy chicagói egyetemen szerezte, egyikük egyenesen Princetonban PhD-zett. És számtalan pályakezdő kis tigris állt sorba az én helyemért – amire a főnököm egyszer sem mulasztott el emlékeztetni, valahányszor anyukám elcsúszott otthon a fürdőszobában, és nem tudott felkelni, vagy bedagadt a bokája, és képtelen volt lemenni a boltba.

Szembe kellett néznem azzal, hogy csak egy megoldás van: felhozni anyámat Pestre. Az ő szempontjából ez azt jelentette, hogy el kell adnia a házát, ott kell hagynia a baráti körét, a kanasztapartikat, a megszokott környezetet, az udvart, és fel kell költöznie a szmogos Pestre – a mi lakásunkba –, ahol ezentúl el kell viselnie a rendetlenséget, a jövés-menést, tinédzserek siserahadát, a nyáladzó kutyát… miközben nem lesz körülötte senki a saját korosztályából. Anyám sem volt elragadtatva ettől a kilátástól. De mi más választása lett volna? Egy jobb idősek otthona egy vagyonba kerülne, egyébként sincs hely, anyám pedig nyíltan feltette a kérdést: „Mi értelme lenne annyit fizetni egy hónapi gyötrődésért, amikor nálad ingyen is szenvedhetek?”

Milyen igaz! És volt még egy dolog, amitől rettegett: a helyi kórház. Ott halt meg az apám, magára hagyva egy gurulós ágyon, ott halt meg a nénikém, az anyám valamennyi szomszédja, és anyám nem rajongott a gondolatért, hogy ő is ott haljon meg. Úgyhogy eldöntöttem, hazaviszem. Tudtuk is még akkor, mi vár ránk! Hogy a rendszeres figyelemtől kivirul, és még elél tíz évet! Ha akkor sejtjük, talán bepánikolunk, és mégis egy nyugdíjasotthon mellett döntünk. Elsősorban ő lett volna az, aki visszariad az együttéléstől: az ő fejében tíz év a mi házunkban egyet jelentett a földi pokollal. Én is alighanem idegenkedtem volna a gondolattól, hogy még egy évtizedig kell gondoznom az anyámat, és végignézni, ahogy egyre öregebb és elesettebb lesz.

Olvasd el ezt is!



Amikor berendezkedett nálunk, akkor fogtam fel, hogy valójában mit jelent a döntés, amit hoztam. Anyukám már gyerekkoromban sem volt az a típus, aki csendesen meghúzza magát egy sarokban. Jobban szeretett parancsolgatni, útmutatásokat adni az őt körülvevő embereknek, elvenni a seprűt, ha szerinte nem jól állt a kezükben, és megmutatni, hogyan kell söpörni. Mégis abban a hitben ringattam magam, hogy képes lesz igazodni a mi szokásainkhoz. Nem így történt. Amint megérkezett, megpróbálta átvenni az irányítást. Minden tevékenységemet szemmel tartotta, szüntelenül tanácsokkal látott el. Noha épp akkor múltam ötven, ő még mindig úgy tekintett rám, mint egy gondjaira bízott kisbabára, aki igazgatás nélkül nem képes rendesen felöltözni, megfőzni egy ebédet, háztartást vezetni, gyereket nevelni. Hiába volt 79 éves és fizikailag gyenge, kötelességének érezte, hogy felügyeljen mindent, ami a házban történik. Ha ő nem vigyáz, biztos majd sapka és sál nélkül indulok el és tüdőgyulladást kapok, vagy elfelejtem bezárni az ajtót, vagy nem eszem eleget. Vagy az unokája rossz társaságba keveredik, rászokik a dohányzásra, és későn jár haza. Ezek a vádak hol kimondva, hol kimondatlanul röpködtek a levegőben, mint a késdobáló kései, és még az anyám szoknyája mellett eltöltött gyerekkor után sem volt receptem rájuk.

Az első egy-másfél év, amit együtt töltöttünk, maga volt a rémálom. Anyám és lányom gyakran kiabáltak – vagy rám, vagy egymásra. Végül is kevés tizenhat éves fiatal találja élvezetesnek, ha váratlanul a nyakába kap egy nagymamát, aki a szobája küszöbén inspekciózik, állandóan lesi a jövő-menő barátokat, elkobozza a zsebükből kikandikáló cigarettát, és hangos megjegyzéseket tesz az öltözködésükre. A feszültség akkor tetőzött, amikor Anikónak pasija lett: volt úgy, hogy épp egy színházi szünetben csöngetett fel zokogó lányom, mert a nagymama követelte, hogy a fiú a nappali kanapéján aludjon.

Olvasd el ezt is!

Lassú enyhülés
Persze voltak pozitív változások. Anyám szívesen főzött, az étrendünk mindenképpen sokat javult. A szívgörcsei megszűntek, mióta biztonságban érezte magát, és nem kellett attól tartania, hogy magányosan éri a halál. Az általános egészségi állapota jobb lett, el tudott járni otthonról. Alakult körülötte egy kis helyi baráti kör és egy állandó kanasztatársaság. Élettel telítődött, ragyogó lett és mosolygós, ki nem lépett volna a házból rúzs nélkül. A társasági élet hatására hozzánk is kedvesebb lett. Szerencsémre minden barátnőm imádta.

Amint az évek teltek, lassan romlott az egészsége. Volt tüdőgyulladása, bypassműtétje, a hátában szétmállott három csigolya, de ő mindent túlélt. Különös módon a dolgok mégis inkább javultak, mint romlottak. Jobban kijöttünk egymással, és adódtak határozottan kellemes momentumok. Nyolcvankettedik születésnapjára az unokatestvéremmel elvittük anyámat Bécsbe. Csodálatosan megelevenedett, szünet nélkül németül beszélt, válogatott a süteményekben, boldog volt, hogy újra láthatja a schönbrunni kastélyt. Az évtized felénél járva már egyáltalán nem tűnt elviselhetetlennek az anyámmal lakni. Persze neki nyomasztó volt a fokozatos elgyengülés, leépülés, a fölöslegesség egyre erősebb érzése. Lassanként fel kellett adnia a társasági életet, a baráti látogatásokat, minden szórakozást.

Anyám fiatalkorában, a harmincas években kifejezetten vonzó nő volt. Szülővárosában azzal keltett feltűnést, hogy motorbiciklivel járt. Most alig tudott a tükörbe nézni. Lassan nem volt más öröme, csak az evés és a beszéd. De aztán ezek is gyötrelmessé váltak. Mindezt bátran viselte. Panaszkodott, várta a halált, elege volt, de emberfölötti erőfeszítéseket tett, hogy megőrizze főzőtudományát, önállóságát és kommunikációs képességét.

Fokozatos belenyugvás
Anyám 84 éves volt, amikor agyvérzést kapott. Mióta csak hozzánk költözött, minden születésnap és minden karácsony elé úgy nézett, hogy ez lesz az utolsó. „Minek is pénzt pazarolni ajándékokra, amikor úgysem fogom már használni őket?” – mondogatta keserűen. Körülbelül öt „utolsó születésnap” után már szívesebben fogadta az ajándékokat, persze időnként visszaesett.

„Mit szeretnél a kilencvenötödik születésnapodra?” – kérdezte tőle az unokatestvérem. „Koporsót!” – vágta rá anyám. Pedig még mindig volt hátra néhány éve. A léte küzdelmesebbé vált. A házunk megtelt mankókkal, járókával, emelővel. „Ne öregedjetek meg!” – hajtogatta. Öreg rokonunk öregedésének látványában az a rettenetes, hogy saját jövőnket nézzük. Főként akkor, ha az illető rokonra hasonlítunk is. Egyre kevésbé tudtam megállni, hogy ne a saját harminc évvel későbbi vonásaimat lássam benne. Ahogy az ember a gyerekében is sokszor magát látja. És ami még rosszabb: elkezdtem riadozni attól, hogy a rigolyáit is öröklöm majd. Szüntelenül figyeltem magam, hogy nem zsarnokoskodom-e Anikóval, még akkor is, hogy megnyugtatott: szuper anya vagyok. Az agyvérzés után viszont anyukám szuper lányává kellett volna válnom: elképzeltem, hogy miközben egyik énem naphosszat kosztümösen ül az irodában és a vállalati ügyfelek portfolióit elemzi, a másik énem reggelenként beleugrik a testhez álló melegítőjébe, és a napot azzal tölti, hogy az anyját ápolja. Márpedig ekkor már nem lehetett egyedül hagyni. Elhatároztuk tehát, hogy ápolónőt fogadunk mellé.


De ez nem ment könnyen. A legtöbb ápolónő drágább volt, mint az idősek otthona, már csak azért is, mert az egész napot nálunk kellett volna töltenie. Nagy nehezen, egy barátom ismerősének a szomszédja révén találtunk két megbízható nyugdíjas ápolónőt, akik felváltva elvállalták az egész napi műszakot, és időnként hétvégén is hajlandók voltak besegíteni, ha nekem is és Anikónak is halaszthatatlan programunk volt.

Anyám nehezen fogadta el az ápolónőket. Noha már nem tudott beszélni, az első hetekben folyamatosan értésükre adta, hogy bizalmatlan irántuk. Például csak este volt hajlandó tisztálkodni, amikor már én voltam ott, és nem akart enni a főztjükből, mert attól félt, hogy megmérgezik. Én ezt annak tudtam be, hogy ebben a korban az ember már nagyon nehezen fogadja el az új helyzeteket és még nehezebben a kiszolgáltatottságot. Az idő később engem igazolt: anyám lassan megszokta és megszerette az ápolónőket, az egyikükkel majdnem olyan bensőséges viszonyba került, mint rég elhunyt barátnőivel.
Az agyvérzése után hónapokig folyt a mutogatás-találgatás. Próbáltuk megérteni, amit közölni próbál. Lassanként ki tudott ejteni néhány szót, majd még néhányat. Az afáziás állapotban a szavak összemosódnak. Kés helyett kanalat mondott, vödör helyett zacskót. Nem lehetett egy-két gyors mondatváltással megbeszélni valamit. Párbeszédeink hosszabbra nyúltak.

Ha szavakkal nem tudta is kifejezni magát, továbbra is képes volt mutogatni, rajzolni, képekre rábökni. Anyám a hűtőszekrény mellett állva sok kis pöttyöt rajzolt a levegőbe, és én megértettem, hogy mákot szeretne a bejgli töltelékéhez. Maga a bejgli egy levegőbe rajzolt spirál, amit egy másik mozdulat követ: valami hosszú. Teljesen érthető, csak a kontextust kell ismerni. Jó, és mit hozzak még? Valami kerek dolgot. Almát? Nem. Narancsot? Igen. Minden megértés egy siker. Egyes jeleit csak több napi ismételgetés után tudtuk megfejteni. Másokat abban a pillanatban. De legalább jókat nevettünk.

Olvasd el ezt is!


Egészen az utolsó hónapokig mindennap kivonszolta magát a konyhába, ahol felügyelte a főzést és hasznosnak érezhette magát. Vagy a kertben üldögélt egy széken, kovászos uborkát rakott el, a kedvenc szomszédasszonnyal beszélgetett az én tolmácsolásommal. Volt néhány látogatónk is, akik egy kis színt vittek a hétköznapokba: a bájos fiatal logopédus, az ápolónők, a körzeti orvos, és persze ott volt a tévé, a lakáshoz kötött ember társasága, különösen a sorozatok.

Akkor hát jó volt, hogy anyám egészen végig velünk maradt? Igen, mindenképpen. Most már azt gondolom, bárcsak apámat is felhoztam volna Pestre. Anyám élete csak az utolsó néhány hétben vált állandó gyötrelemmé, miután megtudtuk, hogy májrákja van. Amikor már nagyon gyenge volt, éjszakára is jött hozzá egy ápolónő. Egyszer késő este bementem hozzá, hogy elköszönjek. Sajnos későn. Eltávozott, 88 évesen. Épp csak lekéstem a búcsúról. De boldog vagyok, hogy velünk volt abban az utolsó tíz évben, mert a végére közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha.

Kellemetlen szárazság odalent? Meglepő okok lehetnek a hátterében.

Nem gondoltuk, hogy ennyi nőt érint ez a téma, de ha már így van, most választ kaphattunk a leggyakoribb kérdésekre.

Egyetemista lány power point prezentációval igyekezett meggyőzni a kiszemelt fiút, hogy járjon vele

Ő az új példaképünk! A cikkből az is kiderült, hogy kedvező volt-e a válasz.

5 tipp, hogy ne izgulj túlzottan nyilvános szereplés alatt!

A színpad nem kell, hogy egyben kínpad is legyen!

Napi horoszkóp április 26.: a Bikák bátran vállalják a véleményüket, a Rákok váratlan kihívással szembesülnek

A mai horoszkópod is érdemes elolvasni, izgalmas részleteket rejtenek ugyanis az egyes csillagjegyek!

Kövess minket

Előfizetés

Előfizetés

Előfizetek

Rendkívüli előfizetési ajánlat az Éva 10. születésnapja alkalmából! A fele meg egy kicsi csak a tiéd! Most 60% kedvezménnyel, 6950 Ft helyett 2780 Ft-ért rendelheted meg egy évre az Éva magazint.

Csak 2780 Ft