„Ciccegnek, nyöszögnek, hörögnek, sussognak”

„Ciccegnek, nyöszögnek, hörögnek, sussognak”

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

K

Kezdetben volt az Aula, aztán lett a Halastó, és két éve megszületett a Soharóza.

Kezdetben volt a kórus, amelyik szép ruhába öltözik, jól viselkedik, követi a kottát, figyeli karvezetőjének minden rezdülését, betartja utasításait, aztán mindebből elege lett, kottáit hátrahagyva elkezdte szabadon venni a levegőket, megmozdult, és minden egyes kifújásnál kereste a saját hangját. Újjászületett. És érezte és hallotta, hogy ez jó. Neki, a kórusnak, mindenképp. Halas Dóri pedig többre ennél nem vágyik.

Halas Dóra

Értelem és érzelem
Biciklin jön, mint mindig, munkamegbeszélésből, mint legtöbbször, és limonádét iszik, mert meleg van. Sietett, késett, szabadkozik kicsit. Valami kiforratlan performanszkísérletbe csöppent, egy angol szaxofonos barátja kérte fel, aki épp nála lakik. A résztvevők mobiltelefonon tartják a kapcsolatot, feladatokat kapnak, a többi majd kiderül, a lényeg, hogy a végén Dóri egy társával a közönség által felsorolt dolgokat dalban fogja elénekelni a Vásárcsarnok közepén.
Mindenben benne vagy?
(nevet) Aha, mindenben, ami kitör a hagyományos szemléletből.
Voltál hagyományos is?
Öt plusz három év Zeneakadémia elég hagyományosnak számított. Ének-zene tanár, karvezetés szakra jártam, mindjárt befejezem a doktorit is.
Hogy bírtad?
Nehezen. Persze a technikát jó volt megtanulni, azt meg is tanítják rendesen, csak valahogy gondolkodni nem tanítanak meg.
Min kellene gondolkodni? Ott a kotta, érzéssel el kell énekelni, hogy nekem, a nézőnek libabőrös legyen mindenem a gyönyörűségtől. Ehhez ész kell?
Értelem és érzelem. Az, hogy pontosan tudjam, mi az a bizonyos lelkiállapot, amit kifejez a zene. Szépen elénekelni valamit, az nekem kevés. Ha csak arról szól a produkcióm, hogy itt forte, ott crescendo, ha csak betartom az instrukciókat, az semmi. Én azt szeretném hallani, hogy nem azért erősödik fel a hangerő, mert oda van írva, hanem mert aki énekli, olyan érzelmi állapotban van, hogy muszáj felerősítenie, az erősítésnek ugyanis oka van. A halk-hangos az csak plusz-mínusz. Közte az emberi érzelmeknek millió árnyalata van, az elfojtottól az agresszívig. Az emberi psziché végtelen. Engem az éneklésben ez érdekel.
Ez már színház.
Előadás. Azért, hogy ténylegesen megtörténjenek a dolgok. Ott és akkor, mindannyiunkkal. Azért nem elég énekelni kórusban, mert formailag ez a feladat. Színdarabot se csináljunk csak azért, hogy legyen mit nézni, sőt még az is kevés, hogy jó a darab. Azt kell tudni, hogy mire jó. Lehet, hogy csak arra, hogy engem valahová továbbfejlesszen, de az legalább már a környezetemnek is jó, és ha az én húszfős kórusomban mindenkinek megvan előadás közben a belső történése, akkor már megéri.

Agycsavarállás
Nem is énekeltek kottából?
Mindent felhasználunk. Klasszikusokat is olykor. Motívumokat gyűjtünk, játszunk, kísérletezünk a hangokkal és magunkkal. Improvizálunk. (Megcsendül a jégkocka a limonádés poharában, ahogy kavargatja a szívószállal, aztán beleszürcsöl.) Látod, ez is zene. Életszemlélet kérdése, hogy mindent zenének halljunk, nemcsak a leírt, tiszta intonált hangot, hanem az autók zörejeit, a tányércsörgést, a kávékortyolást, a limonádészürcsölést. És agycsavar kérdése, az enyém így van betekeredve. Persze sokan vagyunk így, nem vagyok egyedülálló ebben, de szerintem így érdemes nézni, hallgatni, tapintani a világot.
És a kórustagokat is agycsavarállásuk szerint válogatod?
Nem válogatok, kialakul. Azok maradnak meg, akiknek ez a fajta munka fekszik. Nagyon nyitottnak, kreatívnak kell lenni. Mindenki fontos és kell is, hogy annak érezze magát. Nem profi énekesek, de profi amatőrök, és sokfélék. Van köztünk képzőművész, dramaturg, tanár, multinál dolgozó irodista, ingatlanügynök. Van, aki gyerekkorában tanult zenét, van, aki nem. Az a közös bennük, hogy bátrak és szabadok, és mernek „rendet bontani” annak érdekében, hogy közelebb kerülhessenek a saját érzéseikhez. Ciccegnek, nyöszögnek, hörögnek, sussognak, sóhajtoznak, üvöltöznek, ha úgy jó. Kutatnak. Az előadásainkról pedig elmondhatják, hogy teljesen a sajátjuk, mert ők is kivették a részüket az alkotásból. Ez nemcsak a felnőttközösségeimre igaz, hanem a hetventagú gimnáziumi kórusomra is a Trefortban. Én a keretet adom, ők töltik meg tartalommal, szöveget írnak, koreográfiát készítenek. A legfontosabb mindig a figyelem és a szabadság.
Hogyan tud egy kórus improvizálni?
Úgy, ahogy minden más zenész: sokat gyakorol, megtanulja alaposan a játékszabályokat, és azon belül már szabad a tér. Azt is improvizációnak hívtam a Mindenütt jó című darabunkban, amikor úgy írtunk meg egy dalt, hogy én elénekeltem egy általam kitalált dallamot, arra a csoportok ráimprovizáltak egy másikat, a végső 4-5 szólamú zenét pedig lejegyeztük, fölvettük, és egy idő után rögzült. Az előadásban ez a dal már nem volt rögtönzött, de ahogy készült, az improvizációs játék volt. Hívhatnánk csoportos komponálásnak is. Meg más pici dolgok. Például a kóruspedál is egy technika, amit a Halastó legelső produkciójában alkalmaztunk. Úgy működik, hogy például A csitári hegyek alatt… kezdetű népdalban minden sorban valaki beragad egy hangon. Képzeld, ha ezt harminc ember csinálja, akkor kiszámíthatatlan, hogy milyen akkordok alakulnak ki.

Terápia, közösségélmény
Új zene?
Kaleidoszkóp. Tudod, anyag, hang nem vész el, csak átalakul. Nem új zene, csak más a szemszög.
Jó játék nektek, de a közönség mit élvez ebben?
Az őszinteséget, a dinamikát, a humort. Terápia, közösségélmény nem csak nekünk. Volt, hogy népeket „hangoztattunk” és ízeiket énekeltük el, és közben volt valódi kóstolás. „A légtérben édes ízekké alakuló zenei hangok. Szájból szájba.” Szokatlan helyszínek, fürdők, barlangok, élő nyelv. Az egyik előadásban egy szlengblogot énekeltünk meg. Olyan szavakat tanultunk, amilyeneket korábban nem is ismertünk, de minket a hangzásuk nyűgözött le. Sokáig ízlelgettem például azt, hogy „megmurdelt, megmurdelt”, egyszerűen gyönyörű, később szótáraztam ki, és jöttem rá, azt jelenti, „elhalálozni”.
Profi profikkal is megy ez? Most zenei rendeztél egy kőszínházi darabot, a Yermát a Radnótiban.
Könnyebb is, nehezebb is. Én amatőrökkel szeretek a legjobban dolgozni. Ritka az igazán mély gondolkodású profi, az amatőrök között viszont kincsek rejlenek. Egy profi azonnal megvalósít mindent, amit kigondolok – erre vannak trenírozva a színészek –, de sokszor gondolkodás nélkül. Pedig csak amire ő maga jön rá, az az övé, én hiába mondom, mit csináljon. Néha a bátortalanság mögött több az érzékenység. Néha a harsányság eltakarja a semmit.
Láttam az előadást, és minden zörrenésben, lépcsődobbanásban, minden némaságban és párbeszédben ritmus volt, kísérteties.
Ez a rendező érdeme is. Én általában a zene eredeti funkcióit keresem. A munkadalok régen arra születtek, hogy menjen jobban a közös lapátolás, a siratóénekek segítettek a gyászban, az imára hívás messzebbre hatol, ha egyenletes hullámban – azaz zenei hangon – terjed. A Yermában nincsenek klasszikus dalbetétek, inkább csak atmoszféra, ritmus, csend. Elemi hangokat kerestem: erotikát, babaringatást, a fájdalom különböző formáit, egy nő belső hangját, azt, ami benne legbelül szól.
Mit csinálsz, amikor nem zenélsz?
Pénzt keresek tolmácsolással. Gyerekkoromban Cipruson éltem 6 évig a szüleimmel, jól megtanultam angolul, egyetemi diplomám is van belőle. Jó, hogy van egy ilyen menekülőpályám. Beszélgettem mostanában ifjú színészekkel is arról, hogy minden művésznek – és tanárnak is mellesleg – kellene valami „aranytartalék”. Mi van, ha húsz év múlva belefárad? Mert megtörténik, és jó lenne, ha lehetne választása. Én nem a zenéből élek, ezért mindig csak azt csinálom, amit szeretek, mindig megválaszthatom, hogy mit vállalok el. Mondhatok nemet is egy felkérésre.
Volt már ilyen?
Nem. Még mindenre kíváncsi vagyok.

Szöveg: Pataki Katalin, fotó: Szilágyi Stefánia, smink: Homolya Szilvia
Ez a cikk a 2011. évi júniusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.

Serena Williams aggódik, hogy kislányát is csúfolni fogják majd, mint ahogyan őt

A teniszezőnőt a mai napig állandó sértések érik a testalkata és bőrszíne miatt.

Ezért nem ülhetett Meghan Markle és Harry herceg egymás mellé az egyik első közös nyilvános szereplésükön

Gyakorlatilag először jelent meg együtt a nyilvánosság előtt Harry herceg és barátnője, Meghan Markle színésznő. Az esemény, amelyen minderre sor kerülhetett, csaknem egy évvel azután történt, hogy fény derült a kapcsolatukra, s ez az Invictus játékok volt Torontóban, amelyet Harry alapított 2014-ben, ami egy paralimpia-jellegű sportverseny a különböző hadseregekben megsérült veteránoknak.

A nap tippje: telefontisztító gép, mert a mobilod koszosabb, mint a vécéd, csak hogy tudd

A telefon a legkevésbé higiénikus tárgy körülöttünk, mert nemcsak állandóan a kezünk ügyében van, hanem az akkumulátorának köszönhetően melegebb hőmérsékletű is, mint mondjuk a slusszkulcsunk, tehát könnyebben tenyésznek rajta a baktériumok.

Kövess minket

Spórolj ősszel is!

Csak 1185 Ft