Laura 25 évesen úgy döntött, hogy Indiába költözik a barátjával. Viszonylag gyorsan találtak munkát mindketten, összecsomagolták az életüket és kiköltöztek Bangalore-ba. Laura az ott töltött első néhány nap után rájött, fogalma sem volt róla, mire vállalkozott. Egyelőre fél évre terveznek, de ki tudja mit hoz az élet...

Felkerekedtünk
Kedden volt a Diwali Indiában, a legnagyobb ünnep az évben, olyan, mint nálunk a Karácsony. A hétfőt és a szerdát kivettük szabadnapnak, így el tudtunk utazni kicsit messzebbre is. Keralára esett a választásunk, erre a déli államra, ami híres szépségéről és kávéültetvényeiről. Béreltünk egy motort, de akkor még nem sejtettük, hogy éppen miatta lesz kalandosabb az út a kelleténél. Első úticélunk Wayanad volt, Dél-India legismertebb nemzeti parkja, ahol két éjszakát töltöttünk.

Az elefánt itt háziállat

Az odavezető út már önmagában kihívás volt, az aszfalt tele volt méteres lyukakkal és lehetetlen bukkanókkal, ami, ha nem veszed észre időben, akár a vesztedet is okozhatja. Erre pedig elég jó esély van, mert általában nincs tábla, ami az úthibára vagy a bukkanóra figyelmeztessen, de még csak közvilágítás sincs. Ráadásul nagyon gyorsan sötétedik, körülbelül 20 perc alatt lemegy a nap, tehát nagyon pontosan ki kell számítani a menetidőt, hogy még napvilágnál elérje az ember a célját. Ez nekünk sajnos nem sikerült, ezért az utolsó 20 kilométert vak sötétben, gyökkettővel tettük meg egy motocross pályára emlékeztető úton, miközben majmok ugráltak a fejünk felett és őzikék pislogtak ránk a sűrűből.

--pagebreak--

A szeszélyes drótkecske
Az első problémát egyébként még Bangalore-ban, pár száz méter megtétele után észleltük: a motor benzintartályából hiányzott a tömítés, ezért egy-egy nagyobb bukkanónál (tehát kábé húsz méterenként) ütemesen folydogált ki az üzemanyag. Bár a motorkölcsönzős égre-földre esküdözött, hogy minden a legnagyobb rendben van a járgánnyal, ezt természetesen hiba volt elhinnünk. Miután egy adag papír zsebkendő és szigszalag segítségével orvosoltuk a problémát, rá kellett jönnünk, hogy további bajok is vannak a géppel, nevezetesen: először kialudt az első lámpa, pár száz méter után feladta a sebességmérő, majd az üzemanyagjelző is. Tulajdonképpen nem izgultunk, mert a motor és a fék működött – igaz, csak egy darabig.

A Wayanad nemzeti park lakói

Wayanad-ban egy ún. home stay-ben szálltunk meg, ami falusiturizmus-jellegű szolgáltatást takar: kapsz szállást és étkezést, a tulaj pedig ott lakik a szomszédban. Megérkezésünk után rögtön áramszünet lett, amit mi egyáltalán nem bántunk: gyertyafénynél fogyasztottuk el az isteni vacsorát, miközben hallgattuk a ciripelő tücsköket. Indiában egyébként már hozzászoktam, hogy soha semmi nem úgy alakul, ahogy tervezzük, úgyhogy svájci bicska és fejlámpa mindig van nálunk, ezek nagyon jól szolgálnak minket. Másnap felpattantunk a motorra, hogy bejárjuk a közeli ültetvényeket, de rögtön le is pattantunk róla, mert egyáltalán nem indult. Pár perc próbálkozás után beláttuk, nem fog menni, úgyhogy eltoltuk a legközelebbi, másfél kilométerre lévő javítóműhelybe, ahol a helyiek nagyonmegörültek nekünk – gondolom nem voltak még ilyen különleges kuncsaftjaik –, de segíteni nem tudtak.

Az átkozott masina a szakikon is kifogott

Eltoltuk egy másik műhelybe, ahol még jobban örültek nekünk és szerencsére egy órányi bütykölés után sikerült is megjavítani. Engem közben folyamatosan körbeugráltak és kérdezgettek, biztosra vettem, hogy én voltam az első fehér nő, aki megfordult náluk. A kitartó munkát siker koronázta, elindulhattunk.

--pagebreak--

A táj szépsége mindenért kárpótol?
Az immár ismét egészséges motorral "felvágtattunk" a hegyekbe. Ehhez hasonlót még soha az életben nem láttam és félek, hogy nem is tudom visszaadni nektek. God’s Own Land-nek (Isten saját földje) hívják Keralát, nem véletlenül. A levegőt harapni lehet, nincs szemét, és minden harsogó zöld, amerre csak a szem ellát. Rizsföldek, tea-és kávéültetvények, és pálmafák szegélyezték utunkat, a kerítéseken mosolygós kisgyerekek dugták ki az orrukat és integettek felénk. Fantasztikus hely, az emberek nagyon kedvesek és érdeklődőek és egy fokkal kevesebbet bámultak, mint máshol. Ahelyett, hogy áradoznék a táj szépségéről, íme a fotó:

Teaültetvény indiai asszonyokkal

Keralát elhagyva egy gödrökkel feltuningolt, körülbelül 50 kilométernyi szakaszon araszoltunk Gonikoppal felé hosszú órákon át, ahol a gyönyörű táj kárpótolt az állandó rázkódásért. Itt egy éjszakát terveztünk eltölteni, hogy másnap reggel korán indulhassunk Bylakuppe felé. Körülbelül 15 kilométerre lehettünk Gonikoppal-tól és másfél órára a sötétedéstől, amikor megálltunk pihenni és fotózni. Azonban egy apró, ámde óvatlan mozdulat miatt a motor hirtelen feldőlt és elterült az úton. Az ezt megelőző két napban felváltva javíthattuk a motort és gyönyörködhettünk a természetben, most viszont ezeket egyszerre tehettük meg: a járgányról ugyanis letört a fék, ami nélkül nem tanácsos továbbmenni. Én röhögőgörcsöt kaptam, a kedvesem meg idegrohamot, majd elindult a bozótosba, hogy valami botot keressen, ami megfelelő pótfék lehetne arra a rövid távra, amíg beérünk a városba.

--pagebreak--

Alig, de megússzuk!
A dolog egyre inkább kezdett a Vadon törvényei című túlélő reality-re emlékeztetni, ahol Bear Grylls három perc alatt néhány fadarabból motoros láncfűrészt eszkabál, hogy azzal vágja ki a lehető legtökéletesebb pótféket, amit a törött jószág helyére erősíthet, mellette pedig dögös barátnője feszít fekete motoros cuccban és bebodorított hajjal. A valóságban azonban Bear Grylls egy svájci bicskával próbált pótféket faragni egy darab vesszőből, a Teremtő Urat sűrűn emlegetve közben, én meg bambán álltam mellette kócos, csoffadt hajjal, bő túragatyában és a sebesség=út/idő egyenlet segítségével azt latolgattam, hogy ha nem sikerül megjavítani az átkozottat és gyalog kell tolni, mekkora esély van arra, hogy még világosban elérjük a várost, majd arra jutottam, hogy semekkora. Egyelőre még nem hívtak a National Geographic-tól, hogy állást ajánljanak, de ami késik, nem múlik.

Laura és a sérült járgány. Háttérben teaültetvények...

Végül mínusz hússzal és gyatra, ámde működő lábfékkel becsorogtunk a city-be, azon belül is kedvenc helyünkre, a motorjavító műhelybe. Itt is rettenetesen örültek nekünk, Mr. Babu, a tulajdonos rögtön meg is osztotta velünk az orrán lévő éktelen sebhely történetét, majd három perc alatt felszerelt egy új féket a motorra, mindezt kábé 60 rúpiáért, azaz 240 forintért. Boldogan vettük az irányt szállásunk felé, ami maga volt a megtestesült paradicsom: gyönyörű, buja növényzet és madárház vette körbe a kertet, a tulajdonos és a kutyája, Boxie pedig kedvesen üdvözöltek bennünket. Az éjszaka már kevésbé volt idilli, mert a papagájok egész éjjel ordítoztak, majd amikor hajnalban abbahagyták, akkor Boxie és társai vették át a zenekar szerepét, végül reggel 6 és 7 között egy patkány futotta köreit a tetőn. Az éjszakát átvészelve, felkerekedtünk Bylakuppe felé, ami egy kis szelet Tibet India kellős közepén. Mindent egybevetve fantasztikus út volt, teljesen feltöltött. Nem mondom, voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy felkoncolom a motorkölcsönzős embert, de aztán mindig történt valami jó vagy összefutottunk kedves emberekkel, akik feledtették a bosszúságokat. Ha Indiában jártok, mindenképp menjetek el Keralába, mert fantasztikus hely! Ha kalandot akartok, béreljetek motort, de ha az útviszonyoknak megfelelőbb járművet szeretnétek, akkor szerezzetek be egy dzsipet vagy egy tankot - biztos, ami biztos.

Fotók: Fülöp Tamás