Ez a cikk Caroline Kitchener atlantic.com oldalon megjelent írásának fordítása.

A leánykérés életünk egyik legszertartásosabb pillanata. Szinte nincs is olyan nő, aki kislányként ne álmodott volna arról, hogy a szőke herceg lováról leszállva elé térdel és felé nyújt egy bársonyborítású dobozt. De a reálisabban álmodozó kislány is ezerszer elképzelte már, ahogy élete szerelme egy szép napon majd elviszi egy romantikus helyre, neki persze fogalma sincs, miért, egészen addig, amíg a férfi féltérdre ereszkedik – ekkor a lány álmában rendszerint zokogásban tör ki, majd felteszik neki a nagy kérdést, amire azonnal igennel válaszol. Varázslatos pillanatnak kell lennie.

A lánykérés azonban a legtöbb heteroszexuális pár számára – ahogy sok hollywoodi filmben is látható – nem tükrözi azt a fajta modern, egyenlőségen alapuló kapcsolatot, amire számos nő vágyik. Az, hogy kit választunk házastársunknak, életünk egyik legfontosabb döntése, de ezt a döntést nem egy hosszú beszélgetés során hozzuk meg, hanem egy látványos show keretében, amelyben mi állunk, a partnerünk térdel, és nincs más dolgunk, mint kimondani az “igen” szót.

Amióta a feminizmus második hulláma lecsengett Amerikában a 70-es években, szinte minden hagyományos gendereken alapuló hagyomány elég komolyan meg lett kérdőjelezve. Ám a leánykérésre valamilyen okból nem került sor. „Fölöttébb ellenállónak mutatkozott a változásra – mondja az Atlanticnak Stephanie Coontz, az Evergreen State College házasság- és családtörténet-professzora. – A férfi teszi meg ezt a teátrális gesztust a nőnek, akkor is, ha mindent egyenlő arányban fizetnek.” A nőnek nincs lehetősége arra, hogy megálljon és végiggondolja, átbeszélje, felhívja a barátait – tudnia kell a választ, és pont.

Ebben a tekintetben a leánykérés még kevésbé van tekintettel az egyenlőségre, mint valaha. Nincs benne semmi kölcsönösség, inkább csak úgy fest, mintha valódi, hús-vér emberek felkúsztak volna egy mesekönyv utolsó lapjainak egyikére. Egy másik egyetemi oktató 105 embert interjúvolt meg a maguk leánykéréséről. „A nőknek kellett egy sztori, amit ország-világnak elmesélhettek – vonja le a következtetést Ellen Lamont, az Appalachian State University tanársegédje, majd így folytatja:

A házasság = trófea

Lamont mindezt a közösségi média térhódításának tulajdonítja. Manapság, ha egy pár eljegyzi egymást, a Facebook és az Instagram nagyon fontos, szerves részévé válik a folyamatnak. „A nőknek szükségük van arra, hogy minden tökéletes legyen – állítja Lamont, hozzátéve, hogy kutatásában részt vevő a férfiak nem mutattak túl nagy érdeklődést a részletek iránt. – Ők úgy voltak vele: tökmindegy, úgyis meg akartam kérni a kezét. Ha ez teszi őt boldoggá, legyen így.” Meleg párok számára ez a letérdelős forgatókönyv jóval rugalmasabb.

A hollywoodi filmekben és tévésorozatokban látható lánykérési jelenetek százai is nagyban befolyásolják az emberek fejében kialakuló és rögzülő képet. Lamont szerint a Mindenütt nő (Sweet Home Alabama) című film nyitójelenete ragadja meg a legjobban a jelenség kvinteszenciáját: Reese Witherspoon sötétben szemmel sétál be a Tiffany ékszerüzletbe; a fiúja (Patrick Dempsey) felkapcsoltatja a villanyt, és ékszerek tucatjai tárulnak elé. – Válassz egyet – mondja a férfi. – Ó, Istenem – nyögi ki Reese tátott szájjal. (A jelenetben az is látható, hogy ezt követően a férfi nyomást gyakorol Reese karakterére, hogy igent mondjon, és ezzel kielégítse az ékszerbolti alkalmazottak elvárásait – a szerk.)

„Napjainkban, amikor azt várjuk a nőktől, hogy legyenek egyenlőek a férfiakkal, a nők egyre inkább keresik a módját, hogy a nemi identitásuk minél inkább körvonalazva legyen a mindennapi életükben” – mondja Lamont. A heteroszexuális párkapcsolatokban még mindig ott van az az alapélmény, hogy a nők és a férfiak teljesen mást akarnak, és ezért teljesen másképp is kell viselkedniük. Azzal párhuzamosan, hogy egyre több olyan munkát végeznek a nők, amely korábban férfiak dolga volt, egyre inkább elmosódnak a nők és a férfiak közötti megkülönböztető jegyek

Nagyon sok pár természetesen csak a szertartás kedvéért rendezi meg a leánykérést – mert kétségtelenül romantikus. Amikor egy férfi apróra kitalálja, hogy milyen körülmények közt kéri meg a szerelme kezét – például kibérel egy egész stadiont vagy elrejt egy tizenhét karátos gyémántgyűrűt valami édességben –, akkor az illető hölgy valóban különlegesnek fogja érezni magát. Az sem teljesen helytálló, hogy a férfiaknak mindegy, miképpen intézik el a dolgot: számos nemrégi kutatás mutatta ki, hogy a férfiak, különösen a fiatalabbak, erős nyomást éreznek, hogy rejtsék el az érzéseiket, hogy „férfiként viselkedjenek”. A leánykérés olyan alkalom, ami társadalmilag elfogadottá teszi, hogy kinyilvánítsák az érzéseiket, és kimutassák, milyen sokat jelent számukra a partnerük.

De egy felelős döntést nem szokás egy pillanat alatt meghozni. Az párbeszéd és hosszú, minden részletre kiterjedő megfontolás kérdése. A házasság nagyon komoly lépés akkor is, ha a pár már együtt él. Vannak fontos kérdések, amelyeket tisztázni kell: hogyan alakítsuk a pénzügyeinket? Ha egyikünk többezer kilométerre kap állást, hajlandóak vagyunk-e mindketten költözni? Lesznek-e gyerekeink és ha igen, mindketten részt veszünk-e a pelenkázásban? Amikor a férfi féltérden várja a boldogító igent, a barátok pedig tűkön ülve várják az eredményt, nincs lehetőség arra, hogy kérdéseket tegyünk fel vagy kétségeket fogalmazzunk meg. Márpedig ezek a kérdések és kétségek normálisak akkor is, ha ezt a párok többsége nem ismeri el. Az ilyesmi nem jelenti azt, hogy kevésbé szeretjük a partnerünket.

Akárhogy is, maga a leánykérés a szertartásossága miatt nyomást gyakorol a megkért személyre, hogy igent mondjon. Ha nem lenne a féltérd és a jegygyűrű, akkor a nőnek szabadságában állna azt válaszolni, hogy még nem áll készen rá. „De a kérő–megkért helyzetben, amikor a férfiak átveszik a kezdeményezést, a nők pedig odavannak meg vissza, fájdalmas lenne ráébredni, hogy nem megy minden úgy, ahogy szeretnénk. Pláne ha közönség is van a helyszínen” – mondja Coontz.

Ma már vannak olyan párok, akik mindkettőt bevállalják: a beszélgetést is meg a show-t is. Először meggyőződnek arról, hogy ugyanazt gondolják a házasságról, aztán a nő kivár, amíg a férfi rátalál a megfelelő helyre és időre. De ebben az esetben is: szükség van-e egyáltalán leánykérésre? Amikor én megkértem a barátom kezét, már megvolt előtte a beszélgetés. Csodálatos pillanat volt, de azóta is néha megkérdezem magamtól, hogy szükség volt-e rá.

De sok pár még ma sem esik túl a beszélgetésen a leánykérés előtt, amely így nem túlságosan átgondolt döntések melegágyává válik. Lamont kutatásának néhány női alanya beismerte, hogy igent mondott, noha nem igazán akart férjhez menni. De amikor ott állt az extravagáns díszletek között és látta, mennyi munkát fektetett a férfi abba, hogy létrejöjjön az ideális pillanat, úgy érezték, hogy választaniuk kell az eljegyzés és a szakítás között. „Úgy éreztem, hogy a kapcsolatra mondanék nemet, nem a leánykérésre – mondta Lamontnak egy nő. – Biztos voltam benne, hogy ha nemet mondok, onnan már nincs visszatérés.”

A házasság ideális esetben partnerkapcsolat, két emberről szól, akik egy csapatban játszanak. A leánykérés megadja ennek a kapcsolatnak az alaphangját. Ketten együtt hozzátok meg életetek legnagyobb, legfontosabb döntését vagy külön-külön? Végigbeszélni, hogy milyen jövőt képzeltek el együtt, megegyezni abban, hogy eljött a következő nagy lépés ideje, elképzelni, hol lesztek ti ketten, egy párként, 50 év múlva – ebben látom a romantikát. Egyértelműen a beszélgetés mellett vagyok a grandiózus gesztus helyett.