Az okostelefonom, a rajta található alkalmazások és persze a (majdnem) korlátlan mobilnet nélkül félkarú óriás vagyok. Imádom, hogy napi kapcsolatban lehetek a külföldön élő barátaimmal; hogy egy tenyérnyi dobozban tarthatom az összes teendőt, címet, telefonszámot, fényképet és receptet, nem beszélve a térképről, a naptárról, a levelezésről. Mindehhez egy-két évtizeddel ezelőtt még vaskos telefonkönyv, fényképalbum, szakácskönyvek, atlaszok, asztali naptárak és postaládák kellettek – ma már egyik sem. Szóval rendkívül hálás vagyok a technológia fejlődéséért, azért, hogy ilyen egyszerű lett az életem. Hogy a jóból is megárt a sok, hogy kezemben levő csodaszerkezet kezdi átvenni az uralmat az életem fölött, azt viszont az elmúlt két-három évben kezdtem megállapítani, éspedig a következő tünetekből:

1. Naponta legalább három órát bámultam a mobilom képernyőjét.

2. Nem figyeltem oda, hogy mit eszem, mert ezalatt is a telefonomat néztem.

3. Megszállottja lettem annak, hogy hányan lájkolták a Facebook- és Instagram-posztjaimat: ha sok felfelé mutató hüvelykujj és/vagy szívecske érkezett, akkor madarat lehetett velem fogatni, ha kevesebb, mint amire számítottam, akkor letargiába estem.

4. Azzal kellett szembesülnöm, hogy képtelen vagyok végigolvasni egy könyvet vagy végignézni egy filmet. Ez zavar talán a legjobban. Sokáig úgy gondoltam, hogy öregszem és ettől egyre válogatósabb vagyok, de nem. Az üzenőfalamon másodpercenként sorjázó információktól lett magasabb az ingerküszöböm.

5. Nagyon nehezemre esett öt percnél tovább telefonon beszélgetnem valakivel anélkül, hogy közben ne kattintgatnám a híreket a laptopomon.

6. Erősödött bennem a szorongás a Facebook-csoportok, Youtube-videócsatornák láttán, de akkor is, ha kerülni kezdtem ezeket. Ha beloggoltam, akkor azért éreztem szörnyen magam, ha nem, akkor azért, mert féltem, hogy kimaradok valamiből.

7. Elkezdtem hazudni a családtagjaimnak azon a téren, hogy mennyit költöttem online vásárlásra.

8. A masszázsra várva is azon kaptam magam, hogy a telefonomat csekkolom, pedig ott pont az lett volna a dolgom, hogy kikapcsoljak.

9. És általában, minden üres pillanatomban a Twittert vagy az Instagramot böngésztem, még fogmosás közben, a liftben vagy amíg megvártam, hogy lefőjön a kávé.

10. Az a felismerés sem segített rajtam, hogy a telefonfüggőség, úgy tűnik, népbetegséggé vált. Olvastam reprezentatív felméréseket, mely szerint 5-ből 4 okostelefon-tulajdonos ébredés után előbb csekkolja a készülékét, mint hogy kimenne pisilni. A közeli hozzátartozóim is érintettek; a nővérem arról panaszkodott, hogy a kislánya iskolai rajzán egy iPhone-nal a kezében szerepel.

Mivel online kommunikációból élek, nyilvánvaló volt, hogy nem szállhatok ki a közösségi oldalakról. Végül is az evést sem hagyhatom abba, csak mert fogyni szeretnék. De jobban is fekszik nekem így, hogy határozottan korlátozom a kütyüzéssel összefüggő szokásaimat, mint ha egyszer és mindenkorra megszüntetném őket. A galériában elmesélem, milyen új szokásokat vezettem be, amelyekkel sokkal boldogabb vagyok, kisimultabb az arcom, jobban tudok a jelenben élni, a hozzátartozóim kedvesebbek velem (és én is velük), figyelek arra, amit mondanak nekem és persze szignifikánsan jobban és többet alszom. Mondanom sem kell, hogy hosszú út áll még előttem, de az biztos, hogy már most érzem, hogy kezdenek megtérülni az elmúlt hónapok erőfeszítései. Íme: