Az újsághordó kisasszonyságnak megvan a maga vintage romantikája, hasonlít a cigarettaárus lányok egzotizmusához. Letűnt korokat idéző, majdnem pikáns tett, hogy újságokat hajigálunk ócska postaládákba, amiket idegen kezek szednek ki, hajtanak szét, olvasgatnak, aztán szemetet csomagolnak bele, halat pucolnak rajta, a vécén ülve használják, satöbbi. Neveket gyűjtöttem a ládákról. Barátságba keveredtem a bérházak kapualjaival, ahol a dohos kukákat tárolták. Pénzt alig kerestem vele, de nem számított, legalább kint voltam a jó pesti levegőn és feketére festhettem a szememet.

Már zárt a nyár, amikor a tizenkettedik kerületbe irányítottak. Nem tetszett, hiányzott a belváros hétköznapisága, lüktetése. Itt néptelen későkánikulai tereken kellett ellopakodni színes vityillók, hibátlanul nyírt pázsitok előtt, csillogtak a postaládák, a garázsokból drága autók szélvédője meredezett. Az elbizakodott környezet előhozta félénkségemet, surrantam az egymástól távol álló – inkább terpeszkedő - házak között, gyorsabban dobáltam a lapokat, mintha siettetne vagy figyelmeztetne valaki.

A kutyáktól viszont nem féltem, a Belle és Sebastien évtizedekre irányadó mű volt, már ami az ember-állat barátságokat illeti.

Az egyik hófehérre meszelt, gigantikus palota felállványozva. Munkások dolgoztak rajta. Ugyanolyan fehér kutya futkározott körülöttük, mint a fal. Kuvasz volt. Eszembe jutott egy régi történet, még apám mesélte. Lakott a szomszédjukban egy ilyen lény, a gazdája úgy sétáltatta, hogy a háta fölött tartotta a kezét: ha elveszi onnan, az eb talán széttépi a világot. Mindenki félt tőle. Apám mégis kedvelte, etette, simogatta, az állat eltűrte a közellétét. Egyszer azonban, épp cirógatás közben, a pofájára tévedt a tekintete. Villámként csapott le a felismerés: hisz ez egy veszélyes vadállat, egy mitikus szörny, mit keres a kezem a nyakán? Ideje se volt lekapni, azonnal támadott. Alig bírták leszedni róla.

Talán ez a gondolat volt a ludas, nem tudom.

Mentem a kerítés mellett, ma is emlékszem, hogy piszkoszöld rácsozata volt, az utcácska csendjét a munkások kopácsolása és a kutyaugatás morzsolta föl. Egyébként nem is csaholt olyan nagyon, inkább tessék-lássék, mint akinek ez sajnálatos kötelessége. Néha elővillant a szeme a rácsok között. Elővettem a hátizsákból az újságot, kerestem a postaládát. És akkor ott, ahol az utca kicsit elkanyarodott jobbra, és nem láttam, mi van utána, de ahol addig a kaput sejtettem, a kerítés elfogyott.

Ezt az ősi rettenést érezhették a régiek, amikor a kardfogú tigris eléjük fordult a sűrűből, és sehol egy dárda vagy legalább egy pattintott kő. Csontkéz a torkon, jeges halálfélelem, az volt. A spárgával összetekert újságstócot mégsem emelhettem rá, szánalmas próbálkozás lett volna: igazi monstrum volt, állati gólem. Az alakja kimerevedett, a szemei megüvegesedtek, mintha valaki leállította volna a szalagot egy kozmikus vetítőgépben. Azóta utánaolvastam: a lelassult idő csak az agyunk játéka, kritikus helyzetben ugyanis a feldolgozandó információk mennyisége megnő, az irányítást pedig a tudattalan, az ösztönös kaparintja meg. Vége, kisanyám, súgta a fülembe az ösztön, itt a vége.

Rohadtul fájt, ahol kitépett a combomból egy darabot, de ezt már csak utólag éreztem. A munkások lefogták, előttem eltorzult a tér, sokkot kaptam, menekültem a szétrongyolódott farmerban. Néhány méter után leültem az út közepén, ennyire futotta. Szép kis ősember lettem volna, az első vadászaton cafatokra tépnek a vadállatok.

A ribillióra előjött a házból a tulajdonos. Nincs mit szépíteni, tipikus újgazdag volt. Márkás cuccok, drága ékszerek, teljes empátiahiány, áldozathibáztatásos arzenál tetőtől talpig.

-Nekünk nem kell a vacak kiadványa, kedves kisasszony. – oktatott fölém magasodva, miközben a betonon kuporogtam, és cigarettaárus-lányos, füstös sminkemet lemosták a könnyek. Mintha a saját szerzeményeimet akartam volna rátukmálni az utcasarkon. Aztán így folytatta:

Lentről… Manapság úgy mondanák: minek ment oda abban a miniszoknyában. Ha magamnál vagyok, talán megpróbálom elmagyarázni, hogy nem hermetikusan zárt objektumban, esetleg egy kiválasztottaknak fenntartott luxuszónában ücsörgünk, hanem közterületen, ahol maximum a pompázatos villája előtti járdára merészeltem feltenni pór lábaimat. És hogy egyáltalán nincs rendben, ha egy kuvasz elől a fél kerítés hiányzik. De csak bőgtem, mintha megerőszakoltak volna. Erre kifizette a letépett nadrágot, nagylelkűen valami plusz fájdalomdíjat is odalökött, sőt felajánlotta, hogy a sofőrje (sic!) kocsival elvisz a kórházba. Az utolsó ajánlatot visszautasítottam, a pénzt betűrtem a farzsebembe. Engedtem, hogy kifizessék a gondatlanságból bekövetkezett támadást és a bónusz megalázást, kisstílű kompromisszumot kötöttem. Pár nappal később – túl tetanuszon, álmatlan éjszakákon és a kutyafóbia kiindulópontján – haverokkal elittuk a kocsmában. Nem néztem meg a Fehér istent, pedig bírom a Mundruczót, és a fiatalos hiedelem, miszerint a hierarchia csúcsán az alapvetően jószándékú Ember él, mit mondjak, azóta nem túl stabil.