Soha többet ne adj kéretlen tanácsot túlsúlyos embernek. Megígéred? Köszi

Borítókép: Soha többet ne adj kéretlen tanácsot túlsúlyos embernek. Megígéred? Köszi Forrás: Getty Images
A cikk szerzője rávilágít arra is, hogy az ítélkezés kultúrája a társadalom összes tagját megszégyeníti, nem csak a kövéreket. És hogy az egészségnek is árt. Olvassátok el.

Negyedikes voltam, ültem az orvosi rendelőben, és vörös volt az arcom a szégyentől. Épp most szembesültem életemben először azzal, hogy túlsúlyos vagyok.

„Bizonyára a sok pizzától és fagylalttól van. Finomak, ugye? Csakhogy az a baj velük, hogy nagyobb és hájasabb leszel tőlük.”

Össze voltam zavarodva. Vacsorára általában halat vagy csirkét, rizst és párolt zöldségeket ettünk; reggelire túrót és grépfrútot. Anyám már a 80-as években rá volt kattanva a reformkonyhára.

Képzeld el, hogy agyagból készült a tested. Ha nem hízol tovább, ahogy növekszel, a tested megnyúlik. És ha megnőttél, gyönyörű és karcsú leszel. Nem lenne csodálatos?
javasolta lelkesen az orvos.

Egy pillanat alatt rengeteget tanultam: túl sok gyorskaját eszel. Nem vagy szép. Túl sokat nassolsz. A tested el van rontva. Biztosan te vagy az oka.

Valami baj volt a testemmel. Megbuktam egy teszten, aminek addig nem is tudtam a létezéséről.

A következő évek azzal teltek, hogy az ilyen jellegű beszélgetésekben kellett részt vennem. Jó szándékú emberek mutattak rá, hogy milyen egy csődtömeg vagyok, újra és újra, olyanok is, akik nem voltak orvosok. Együttérző, és amúgy figyelmes felnőttek egy pillanat alatt kíméletlen bíráimmá változtak.

Egyre több és több ételfajta került tiltólistára. Nem csak tilos volt megennem őket – rossz ételek voltak ezek, bűnök forrásai. Agnosztikus családomat váratlanul áthatotta a buzgó vallásosság: mennyország és pokol épült minden étel köré és nyilvánvaló volt, hogy az ördög kísért minden nap, és hogy a pokol tüzére fogok jutni. Távozz tőlem, pizza!

Forrás: Getty Images

„Valami baj volt a testemmel. Megbuktam egy teszten, aminek addig nem is tudtam a létezéséről.”

A tiltott ételek közül jó néhány – a tojás, a magvak, az avokádó – később kegyelmet kapott. Ők korábban a magas kalóriatartalmuk miatt űzettek ki az édenkertből. Rostok, vitaminok, ásványi anyagok, zsírsavak, fehérje – mind feláldoztattak a bevitt/elégetett kalóriák oltárán. Soha nem ott volt a hangsúly, hogy élvezzük az ízeket, csak arról eshetett szó, hogy mit nem szabad. Az éhezés ortodoxiája volt ez, véget nem érő böjt. Az önostorzás erénynek számított, és minden pillanatban bizonyítanom kellett az elkötelezettségemet az iránt, hogy változtassak elfogadhatatalan testemen. Egy falat jégkrém „pillanatnyi gyengeség”, egy kanál belőle aggodalmat keltett a környezetemben, két kanál már elég oknak számított külső beavatkozásra.

Minden olyan alkalom, amikor mégis ehettem egészségtelen ételeket, fontos lehetőségnek bizonyult arra, hogy elengedjem fülem-farkam. A szülinapi zsúrok két szelet tortát, három adag csipszet jelentettek. Ahogy nagyobb lettem, megtanultam titokban enni, feltölteni a rejtett készleteimet. A szégyen megtanított a túlevésre, a kaja fétissé vált a fejemben.

Ami az erőnlétemet és az aktivitásomat illeti, az is hanyatlásnak indult. Évekig versenyszerűen úsztam, imádtam röplabdázni és softballozni. Ahogy idősebb lettem, a testem megakadályozta, hogy tovább űzzem ezeket a sportokat – de nem azért, mert képtelen lett volna rá. Az uszodában értelemszerűen fürdőruhát kellett volna viselnem, közszemlére téve a testemet, amelyről már megtanultam, hogy szégyellnem kell.
Valahányszor beszélgetésbe elegyedtem valakivel, szégyen fertőzte meg a társalgást, akár a kártevő rovarok lárvái az ültetvényt. Minden mondatom olyan volt, mintha folyamatosan bocsánatot kérnék, amiért emberek közé mentem, amikor pedig még nem voltam elég vékony. Még ekkor is kéretlen életmódtanácsokkal, hegyibeszédekkel árasztottak el.

Forrás: Getty Images
„Természetesen nem a hájam okozta a fülfertőzést, de ez nem akadályozta meg az orvost, hogy a sovány emberek fölényével kioktasson.”

Évekbe telt, amíg átprogramoztam ezt a gondolkodást, amíg elértem, hogy ne csapjanak össze a fejem felett a szégyenhullámok. Napról napra azt tanultam meg magamról, hogy a testem a legjobb esetben is szokatlan, a rosszabb esetben pedig közmegvetés tárgya.

Mivel nem voltam karcsú és kisportolt, nyilván mindenki azt hitte, hogy otthon tespedek egész nap és tömöm magamba a gyorskaját. Hacsak nem mutattam nyíltan megbánást, a testem a bűneim jelképe volt. A kalóriákat körülvevő ortodox megszállottság következménye volt, hogy egyetlen szál sültkrumpli a barátnőm tányérjáról, egyetlen nyilvános helyen vásárolt fagylalttölcsér vagy akár egy tál spagetti is az ítélkezés vagy közbeavatkozás igényét váltotta ki a környezetemből.

Ha csak kiléptem a házból, már az is komoly rizikónak számított. Minden étkezés, minden egyes látogatás az edzőteremben, minden ruhadarab, amit felpróbáltam a plázában, óriási kihívásnak tűnt: minden ilyen cselekedetemmel gyakorlatilag kiprovokáltam, hogy mások ítélkezzenek felettem. Bárki lehet a tested szakértője, csak te magad nem.

Éveket, évtizedeket töltöttem azzal, hogy gyűlöltem a testem. Kerültem a rólam készült képeket, ha tükröt láttam, másfelé néztem, a lehető legjellegtelenebb ruhákat hordtam. Nem sminkeltem, előnytelen, fakó cuccokat vásároltam, halkan beszéltem, nem mentem el hazulról. Mindent elkövettem, hogy vaskos, puha tagjaim láthatatlanná váljanak.

De a testem makacsul, elkeseredetten ellenállt. Látható voltam, vagyis ki voltam téve a kimerítő társalgásoknak. Az egészségem is megsínylette a helyzetemet, mert képtelen voltam gondját viselni ugyanannak a testnek, amelyet folyamatosan büntettem.

Az orvosi rendelők semmivel sem bizonyultak jobb helynek felnőttként, mint gyerekkoromban. Fülfertőzéssel mentem az ügyeletre. Amikor felírták nekem a megfelelő cseppeket és antibiotikumokat, megkérdeztem az orvost, hogy mire figyeljek, ha meggyógyultam. Felsóhajtott, szigorú arccal rám nézett és ezt mondta: „Fogynia kell. Haladéktalanul.” Természetesen nem a hájam okozta a fülfertőzést, de ez nem akadályozta meg az orvost, hogy a sovány emberek fölényével kioktasson. És ez így ment minden alkalommal, amikor orvosnál jártam. Amikor történetesen lefogytam, akkor omlott össze az egészségem igazán. A vérvizsgálat anémiát, súlyos vas- és vitaminhiányt mutatott ki. Középosztálybeli, egyetemet végzett nő létemre alultáplált voltam. Mert a fogyókúrák nem a megfelelő tápanyagok beviteléről szólnak, csak is arról, hogyan égethetnéd el a lehető legtöbb zsírt a lehető leggyorsabban.

Másról sem beszélünk, csak a kövérségről. A kalóriadús ételek „kísértések”, „rosszak”, aki magához vesz egy falatot belőlük, az „bűnözik” vagy „csal”.

Még több testpozitív téma a júniusi Éva magazinban! :)

Amikor egy-egy ember testét negatív példaként állítják az emberek elé, és győzködik őket, hogy hogyan ne nézzenek ki, és milyenek ne legyenek, nem csak ezek a kipécézettek szenvednek, hanem mindannyian. Ezek a minták az ítélkezés és visszautasítás kultúráját teremtik meg a társadalmunkban, egy fájdalmas és szégyenteljes világot.

A kövérség iránti gyűlölet minden szempontból ezt a gépezetet táplálja. Ugyanígy az is, ahogy kizárjuk a fogyatékos, más színű, transznemű, öreg testeket. A nyilvánvaló zaklatástól kezdve – amikor például megjegyzéseket kiabálnak az utcán kövér emberekre – a látszólag jóindulatú tanácsokig vagy a megszégyenítő kommentekig ez a kultúra arra tanít, hogy a testünk rossz, hogy a megjelenésünk a személyiségünk legrosszabb oldalának a leképezése. És mindez az egészségünknek is árt. Ha mentálisan eltávolítom magam a testemtől, akkor nem vigyázok rá. Ha azonosulok vele, ha elismerem, hogy mennyire komplex módon működik, akkor sokkal inkább képes vagyok gondoskodni róla. Ha megtanulom nem utálni a testemet, fizikailag és érzelmileg is egészségesebb leszek. Az életem is múlhat rajta!

Az egészségünk holisztikus dolog. Befolyásolja a napi rutinunkat, a mentalitásunkat, a családunk felépítését, a jövedelmünket. Az egészségünket befolyásolja, hogy milyen ételfajtákhoz férünk hozzá és miért. Befolyásolja a mentális egészségünk, amelyet sokszor alááshat a megszégyenítés. Befolyásolja az, hogy mennyiből jövünk ki egy hónapban, hovatovább milyen kezelést, orvosi ellátást engedhetünk magunknak. És befolyásoló tényező a származásunk, a bőrszínünk is – az, hogy az ellátó szervek megértik-e a kultúránkat, a szükségleteinket, a nyelvünket.

A fogyásnak természetesen esztétikai vonzata van. A testtömegemből nem derül ki, mit eszem, mennyit mozgok, milyen erős vagyok. Nem derül ki belőle a T-sejtszámom, a csontsűrűségem, az, hogy mennyire érzem egészségesnek magam. Nem derül ki belőle, hogy vékonyabb vagyok-e, mint azelőtt. Nem derül ki belőle, hogy érzem magam a bőrömben. A testalkata alapján ítélni valaki fölött azt jelenti, hogy a látványból következtetünk, és a végletekig leegyszerűsítjük egy különleges, ámde ismeretlen ember összetett, gyönyörű testét. Lehet, hogy egy életre szóló sérülést okozunk neki. Inkább fogjuk meg a nehezebb végéről a dolgokat: mentsük fel az illetőt a terhe alól, szabadítsuk meg a fogyás imperatívuszától, ne akarjuk betörni, meghódítani, megváltoztatni mások testét. Legyünk engedékenyebbek. Így is éppen elég nehéz szeretni azokat, akikkel együtt élünk.