Kedves Éva magazin!

31 éves vagyok, és úgy tűnik, a barátaim egymástól függetlenül mind egyszerre élnek át mostanában valamilyen nagyobb krízist. Azon kaptam magam, hogy nyolc érzelmi támogatásra szoruló ember vesz körül. (Ők nem ismerik egymást: van köztük szomszéd, volt kolléga, ezeréves barátnő stb.) Lehet, hogy önzőnek tűnök, de teljesen kimerültem attól, hogy mindenkinek én legyek a lelki szemetesládája.
Lehet persze azt mondani (és első hallásra hízelgőnek is tűnik), hogy jó hallgatóság vagyok, de úgy érzem, mintha lenne még egy főállásom. Nagyon lefáraszt, hogy napi három üzenetet kapok a magányos kismamától, folyamatosan hívogat az egyetemi barátnőm, aki vonzza Tinderen a rosszfiúkat, vagy folyton nekem monologizálna a volt kollégám, akinek még mindig lövése sincs, mit kezdjen az életével.
Nemrég költöztünk össze a barátommal, szeretnék a közös életünkre koncentrálni, mégis olyanok a napjaim, mintha futószalagon küldenék elém a problémákat. Ha pedig megpróbálom a saját dolgaimra terelni a szót, vagy esetleg tanácsokat adni, még nekik áll feljebb.
Hogyan húzhatok határokat, hogy megvédjem magam? Egyszerűen nem tudom, mi lenne a megfelelő válasz, ha azt hallom: “szükségem van valakire, akivel beszélhetnék”.

Réka

Kedves Réka,

Természetesen jól esik időnként kibeszélni magunkból a dolgokat, a rossz érzéseinket. Szerencse, ha van valaki, aki vállalja a „lelki szemetesláda” szerepet, ahogy Ön is említette. De mint minden láda, ez a fajta is megtelik. Bevállalta ezt a szerepet, de már inkább nyűgnek érzi. De miért választja ezt és mi kényszeríti arra, hogy inkább hallgasson, és ne kezdjen beszélgetni, akár konstruktív megoldásokról? Vajon miért nem meri elmondani őszintén az érzéseit?
A panaszkodás közben kellemetlenül érzi magát Ön, aki hallgatja, de ez a másik félnek sem tesz jót. Egyrészt áldozatszerepbe kerül, másrészt főleg a negatív dolgokra összpontosít – ez megterhelő és egyáltalán nem jelent megoldást. Hajlamosak vagyunk kerülni a konfrontatív helyzeteket. Könnyebb panaszkodni, mint hangot adni a véleményünknek, vagy aktívan alakítani egy nehéz helyzetet.
Bár a panaszkodással csökken a bennünk lévő feszültség, ugyanakkor a probléma továbbra is létezik. Az igazi lehetőség viszont az, hogy lehiggadva, kissé eltávolodva a nyomasztó helyzettől, szinte kívülről rá tudunk tekinteni. Erre jó valójában a panaszkodás. Ez tényleg segítséget jelenthet, ez lenne a haszna, nem pedig a vég nélküli önsajnálat és nyavalygás. Igazából ez egy eszköz abban a folyamatban, aminek során hatékonyan megoldjuk a gondjainkat. Lássuk be: attól, hogy többször elmeséljük ugyanazt a történetet, újból és újból felbosszantva magunkat, a probléma nem szűnik meg.

Mi lenne, ha segítő szándékkal inkább beszélgetésben, akár véleménycserében venne részt? Ha megemlítené, hogy nem Önhöz, hanem ahhoz a személyhez kellene fordulniuk, akivel kapcsolatos a probléma. Kimondani, hogy nehéz, netán kilátástalannak tűnő helyzetekből is lehet kiutat találni, ha szükséges, akár terápia vagy mentalhigiénés segítő igénybevételével. Hiszen mások hibáztatása során a saját felelősségünket nem vállaljuk fel esetleg olyanért, amiben nekünk is részünk volt.
Az Ön soraiból kitűnik, hogy most tényleg elkezdte megvizsgálni az emberi kapcsolatait, az adok-kapok egyensúlyát. Tisztában kell lennie önmagával, az értékeivel, és ki kell tűznie a céljait. Ön kinek szeretne megfelelni? Ha felvállalja a felelősséget, és továbblép az eddig megszokott helyzetéből, megváltozhat a kapcsolatainak minősége és az önbecsülése is növekedhet. A panaszkodás pedig az eredeti céljának megfelelően egy jó kis kibeszélés lesz, nem több.

Wendt Judit

tanácsadó

A barátainknak időnként nemet kell tudnunk mondani: