Egészen fiatal korom óta tudom, hogy klasszikus introvertált alkat vagyok. Az összes ide vonatkozó „tünetet” rendszeresen produkálni szoktam:

# szeretek egyedül lenni, igazán csak egymagamban tudok feltöltődni és kipihenni magam,

# amiből logikusan következik, hogy fárasztónak találom a nagyobb társaságot, tömegben pedig kifejezetten pocsékul érzem magam,

# gyűlölöm a small talkot (és képtelen vagyok beletanulni, pedig már arra is volt példa, hogy módszeresen megpróbálkoztam vele – erről majd máskor),

# egy hosszabb társasági esemény – például nagy családi nyaralás – után mindig szükségem van legalább egy napra, amikor senki, de senki nem szól hozzám. Merthogy

# szeretek egyedül lenni (ja, ezt már mondtam).

Ez, mármint az introverzióra való hajlamom sosem zavart, a környezetemet viszont annál inkább: folyton rám szóltak, hogy köszönjek hangosan, „építsek kapcsolatokat, mert anélkül nem lehet érvényesülni”, beszélgessek többet, mintha valami kisgyerek lennék, akit nevelni kell. Pedig nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy miben vagyok jó és miben nem, legfeljebb ez nem derül ki rólam azonnal… És később se biztos.

Ami, most hogy belegondolok, igazából nem is olyan előnyös, ugye? De akkor mit tegyek, vegyek erőszakot magamon és viselkedjek úgy, mint egy extrovertált? Hát nem.

Inkább feltérképezem az introverzió előnyeit és kihasználom őket, ahelyett, hogy ezt hoznám fel kifogásként minden kínosnak látszó helyzetben. Például (katt a galériára):