„Ilyenkor már nem gondolunk arra, hogy a magánéletünket játsszuk” – interjú Járó Zsuzsa és Kovács Patrícia színészekkel

Borítókép: „Ilyenkor már nem gondolunk arra, hogy a magánéletünket játsszuk” – interjú Járó Zsuzsa és Kovács Patrícia színészekkel
Több mint két évtizede találkoztak először: egyszerre lettek az Új Színház stúdiósai, aztán egyszerre vették fel őket a Színművészeti Egyetemre (akkor még főiskolára), Máté Gábor osztályába. Azóta számtalanszor játszottak együtt, de azt mondják, hogy sokáig rendre elkerülték egymást, és a külön töltött idő is meghatározó volt. Jelenleg két közös bemutatójuk is van gyors egymásutánban. Együtt beszélgettünk a két színésznővel, Járó Zsuzsával és Kovács Patríciával.

Úgy képzelem, nem lehet könnyű két ilyen intenzív próbafolyamatot végigcsinálni egymás után.

Kovács Patrícia: Nem, de már megszoktuk. A Second Life, avagy kétéletem-et nemrég kezdtük próbálni a Hatszín Teátrumban, a Dühöngő ifjúság Belvárosi Színházi premierjének másnapján. Ez egy különösen érdekes próbafolyamat, mivel nem kész forgatókönyvből dolgozunk: a jelenetek a próbák során alakulnak ki, aztán a dramaturgok (Benedek Albert és Deés Enikő) írnak belőlük dialógusokat.

Hogyan fogadott be az Orlai Produkciós Iroda egy olyan projektet, ami még nem volt megírva?

Kovács Patrícia: Nagy a nyitottság és a kölcsönös bizalom. Az Orlai egy ideje „együtt szabadon” elven működik; egy kvázi társulatot működtet, amely olyan színészekből áll, akik máshol is dolgoznak, akár szabadúszók, de minden évadban több bemutatójuk is van itt. Ezekkel a színészekkel nagyon jól és régóta ismerjük egymást; eleve nagyjából két színműs évfolyam tagjairól van szó, mindkettő Máté Gábor egymást követő osztálya.

Az nem határolja be a lehetőségeket, hogy viszonylag egy korosztály tagjaiból áll ez a kvázitársulat?

Kovács Patrícia: Nem, hiszen Benedek Miklós és Hernádi Judit is velünk van.

Járó Zsuzsa (aki csak most futott be, elhúzódott a próba): Meg hát ott vannak a vendégek, akik csak egy-egy produkcióra csatlakoznak hozzánk.

Ti ketten barátok vagytok?

Járó Zsuzsa: Utáljuk egymást (nevet). Igazából tizennyolc-tizenkilenc éves korunk óta ismerjük egymást, együtt voltunk stúdiósok az Új Színházban, és nagyon gyorsan összebarátkoztunk.

Kovács Patrícia: A főiskolás évek után viszont valahogy folyton elkerültük egymást. Zsuzsi az Örkényben kezdett játszani, én Egerben…

Járó Zsuzsa: Aztán amikor eljöttem az Örkényből, felhívtam Csizmadia Tibort, hogy nem venne-e fel Egerbe, de akkor túl sok fiatal színésznő volt ott szerződésben. Amikor közülük ketten elmentek, Patrícia például a Vígbe, akkor leszerződtettek. Aztán jött az igazgatóváltás Egerben, engem meg felhívtak a Vígből, hogy mi lenne, ha odamennék, mert épp elment onnan a Kovács Patrícia. Így váltottuk egymást éveken át...

Erre sose gondoltam eddig, de ti egymás konkurenciái vagytok?

Járó Zsuzsa: Dehogy.

Kovács Patrícia: Alkatilag teljesen mások vagyunk. Jóban vagyunk, sok tekintetben ugyanazt gondoljuk a világról, elég hasonló a színpadi humorunk, és mivel mindketten Máté Gábornál nevelődtünk, közös színpadi nyelvet is beszélünk.

Kovács Patrícia olvasópróbán

A Dühöngő ifjúság bemutatója márciusban volt, Second Life-nak pedig néhány hét múlva, április 21-én lesz a premierje. Melyikben jobb játszani?

Járó Zsuzsa: Mindkettő teljesen más.

Kovács Patrícia: Nem tudom rangsorolni a szerepeimet, erre sosem voltam képes. Ráadásul minden szerepemről többnyire mást gondolok, mint a nézők. Van olyan, amit magam nem szeretek például, de a nézők imádják.

Járó Zsuzsa: Ez egyébként a próbafolyamaton is múlik. De egy jó hangulatban eltöltött hat hét még nem garancia arra, hogy az előadás is jó lesz. Persze lehet gyanakodni, hogyha mi jól érezzük magunkat, akkor a közönség is, de vannak meglepetések. És előfordult már az is, hogy életem egyik legrosszabb munkájában vettem részt és a végeredmény óriási siker lett. Persze nem gyakori. A Second Life nagyon izgalmas előadásnak ígérkezik, és remélem itt az a variáció teljesül, amikor néző és színész egyaránt jól érzi magát.

És mi van akkor, ha nem olyan jó játszani egy darabot? Olyankor tudtok rajta már a bemutató után, menet közben dolgozni?

Kovács Patrícia: Igen, mindig átbeszéljük az öltözőben, hogy mi hogy legyen, és előfordul, hogy megpróbáljuk áthangszerelni. Ebben a tekintetben is könnyű dolgunk van, mert Máté Gábor önálló színészeket nevelt, szerintem mi sokkal aktívabbak, gondolkodóbbak vagyunk, mint sok más színész.

Az is előfordul, hogy újrapróbáltok valamit, ha nem úgy megy az előadásokon, mint szeretnétek?

Járó Zsuzsa: Nálunk minden előadás egy próba. Amin lehet változtatni, azt megtesszük előadás közben.

A magánéletemben szemérmesebb vagyok, mint a színpadon, testi és lelki értelemben is.
Kovács Patrícia

Szabad beszélnetek a ti történeteitekből vett jelenetekről a Second Life-ban?

Kovács Patrícia: Két irány van, a „Mi lett volna, ha”, vagyis hogy egy gyerekkori élmény hogyan változtathatta volna meg az életünket, ha kicsit másképp történik, talán nem lett volna belőlünk színész; a másik pedig a vágyakról szól, mondjuk „mi szerettem volna lenni kiskoromban”, hogyan alakult volna az életem, az életünk másképp, ha más vágyainkat követtük volna. Az én egyik jelenetem például egy gyerekkori családi veszekedésről szól, amikor megtudtam egy infót, amit ha nem tudtam volna meg, akkor nem biztos, hogy ma színész lennék.

És mik lettetek volna, ha nem színészek?

Járó Zsuzsa: Na, ezt már nem mondhatjuk el. Majd kiderül az előadásból. De annyit elárulhatok, hogy nem az az igazság, ami a plakáton van.

A saját neveteken szerepeltek az előadásban?
Kovács Patrícia: Amikor magunkat játsszuk, akkor igen. Ez megkönnyíti a nézők dolgát.

Mennyire vagytok vagy lehettek szemérmesek, amikor arról van szó, hogy fel kell vinni az életetek eseményeit a színpadra?

Járó Zsuzsa: Én egyáltalán nem vagyok szemérmes. Az Alkalmáté [Máté Gábor 2003-ban végzett színészosztálya minden évben készít egy-egy előadást valamelyik osztálytárs életéről – a szerk.] évei megedzettek. Szerintem egy színész nem lehet szemérmes. De gátlástalan sem.

Kovács Patrícia: Én például a magánéletemben szemérmesebb vagyok, mint a színpadon, testi és lelki értelemben is.

Járó Zsuzsa: Tulajdonképpen én bárkinek azonnal elmondok magamról mindent, ha igazi érdeklődést mutat. Szemérmes pedig akkor leszek, ha valamiért úgy érzem, nem vagyok elég érdekes. Amikor egy színész valóban a saját életét viszi fel a színpadra és nem csak átvitt értelemben egy másik ember bőrébe bújva, akkor van rá némi esély, hogy ez nem mindenkit fog érdekelni. Ilyenkor még nagyobb önbizalomra van szükség, mint általában.

A főiskolai osztály számomra olyan, mintha a családom lenne. Úgy féltem őket, mint a testvéreimet.
Járó Zsuzsa

Így húsz év után elmondhatjátok, hogy kiismeritek egymást?

Járó Zsuzsa: ...azért vannak meglepetések. Például tudtam Patríciáról, hogy mekkora teherbírása van, de közelről megdöbbentő, hogy mennyit bír el. Sokat változtunk a főiskola óta. Azonkívül évekig nem találkoztunk, vagy legalábbis nem olyan gyakran, mint most.

Kovács Patrícia: Szerintem én sokat változtam, a magánéletemben is, Zsuzsi pedig… biztos ő is, de annyiban nem, hogy neki már egészen fiatalon volt egy teljesen kialakult személyisége. Igen, ő biztos pont egy közösség életében. Van benne valami állandóság.

Járó Zsuzsa olvasópróbán

Összejártok vacsorázni?

Járó Zsuzsa: Nem is szoktunk vacsorázni, ha-ha. Na jó, nagy néha összejárunk a gyerekekkel. De annyira percről percre be van osztva az életünk, hogy ez ritkán fordul elő. Amikor nem találkoztunk nap mint nap, pár hetente, havonta jött egy üzenet Patríciától, hogy „na mikor barátkozunk?”.

Egyébként vannak civil barátaitok?

Kovács Patrícia: Két barátom van még gyerekkoromból, a többiek szakmabeliek.

Járó Zsuzsa: Van egy barátom az Új Színházas időkből de nem tudom, ő mennyire számít civilnek. Együtt stúdióztunk, aztán belőle nem lett színész. Időnként összejövünk és eltöltünk együtt egy napot. Nagyon szeretek vele lenni és mindig ott folytatjuk ahol abbahagytuk. És megmaradt néhány barátom a gyerekkoromból.

Kovács Patrícia: A mi életünk speciális, mi éjjel-nappal egymással vagyunk. Időnként akad egy-két barátunk, szerelmünk, aki nem színházi ember, de ez inkább kivételszámba megy.

Járó Zsuzsa: A főiskolai osztály számomra olyan, mintha a családom lenne. Úgy féltem őket, mint a testvéreimet. Az Alkalmáté kapcsán rendszeresen összejárunk és mindent tudunk egymásról, de mi lesz, ha két év múlva vége ?

Kovács Patrícia: Elkezdjük elölről. Mindenkivel történt már annyi minden azóta.

Járó Zsuzsa: Egyébként meg tényleg csodálatos, hogy ez még mindig van. Sokan azt gondolták, hogy előbb-utóbb feladjuk.