Ne tudjátok meg, mennyire rettegtem a héjakarmú Magdi nénitől

Ne tudjátok meg, mennyire rettegtem a héjakarmú Magdi nénitől
Forrás: Getty Images

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

I

Igaz történet a tanárnőről és hátborzongatóan ismerős módszereiről, valamint a kislányról, aki nem hagyta magát... de vajon jól tette?

Elakadásjelző-szája volt. Bizisten akkor láttam először ilyet, korábban nem tudtam, hogy egy száj ilyen alakú is lehet. Árulkodó nyom volt az a komor háromszög a felnőtt világról. Sejtettük, hogy a szülők szégyenkezve dugdossák előlünk a titkot, mint a rideg igazságot a Mikulásról, például. De a szájalak nem hazudott, mozdulatlanul is kikotyogta a veszedelmet, ami ránk leselkedett. Hogy nem mindenki lesz kedves hozzánk az életben. A blézere fekete volt, a cipője és a harisnyája is: egyáltalán az egész nő tetőtől talpig. Néha röhögtünk, hogy biztos bekulázott, azért ilyen színű, de persze csak biztos távolságból vetemedtünk efféle merészségre.

Mert színről színre maga volt a Rettegés. Ha néha végighúzom a körmöm a táblán, és csikorog, na ez a hang csengett a fejemben folyamatosan, ha láttam. Fagyos burokba zárultam, mint egy dementor közelében. Az elakadásjelző csak a kezdet volt. A szeméből jégcsapok lógtak. A hangja az agyunkat karistolta. Ujjai összegörbedtek, mint egy héjának. Kata egyszer bepisilt, amikor az egyik héjakarom rámutatott – te ott, képtelen vagy két percre vigyázzban állni? –, a rózsaszín nadrágja alól csörgedezett a sárga lé. Ő kiterelte a mosdóba, az ajtóból visszanézett. Remélem, rátok is sor kerül egyszer, mosolygott valami a szemében. Meg hogy ez élete egyik legszebb napja.

A gyűlölet összesűrűsödött bennem, mint az a pohár tej, amit reggel öntöttem ki a mosogatóba, mert olyan langyos és cukros volt.

Nem sokkal ezután egyszer én is majdnem. Mint a Kata, aki sosem mesélt róla, mi történt köztük akkor a mosdóban. Elfelejtettem begombolni a legfelső gombot az ünneplőmön. A durva héjakarmok pótolták a mulasztást. Ennyire viszed az életben is, te trehány. Ne bőgj! Hogy nézel ki? Hol a kék nyakkendőd? Így maximum vécésnéni lesz belőled! Vasszögek szúrtak a gyomromban. A szemem előtt összefolyt a tér. A gyűlölet összesűrűsödött bennem, mint az a pohár tej, amit reggel öntöttem ki a mosogatóba, mert olyan langyos és cukros volt.

A nagypapa alakja nőtt, ahogy bennem a félelem. A folyosón álltam, és ő csak közeledett. Szúrt a pillantása, de tudtam, hogy nem nekem szól.

– Merre van Magdi néni?

– Nem… nem tudom. – hebegtem. – Nincs bent. Ma nincs bent.

Elszánt volt, ütközetre kész. Az ő unokáját ne legyintgesse senki. Más idők járnak, mint legénykorában. Akkor még divatban volt Makarenko és a pálca. Őt is ütötték a tanárok, egy pofon jobbról, egy balról, csak a szimmetria kedvéért. Még emlékszik rá, milyen a szégyen, ami elborítja az embert, ahogy a cukros tej a mosogató lefolyóját tegnap reggel.

Az elégedettséget, miután otthon könnyítettem a lelkemen, rég elfújta a szégyen. Talán elég lett volna az igazat mondani. Talán azt is megértik. De súlyt akartam aggatni a panaszomra, és a pofon tűnt minden érvek lególmosabbikának.

– Nincs bent, nincs bent – hajtogattam vérvörösen. De már jött is. Feketéllett tőle a folyosó. A vasszögek a gyomromban húztak lefelé, kényszerítettek, hogy belesüllyedjek a linóleumba.

– Beszélhetnénk valahol, kedves tanárnő? – mondta nagypapa kimérten.

– Természetesen, uram. Erre tessék.

Most nem karistolta a hangja az agyamat. Pedig nem változott semmi. Te várj meg itt, vetette felém a nagypapa. És eltűntek.

Kép
forrás: Getty Images

– Most akkor pofon vágott, vagy nem? Mert ő azt mondta, sose tudna kezet emelni egy gyerekre. – mondta útban hazafele. Tíz perccel később, vagy egy évvel később. Minden olyan hangos volt a folyosó csöndje után, ahol beakasztottam az ujjamat a radiátor réseibe, ráfeszítettem, kiengedtem, újra és újra. A sápadt arcra gondoltam, ahogy feltűnt a terem ajtajában, meg a fekete gyűrűs héjaujjakra, petyhüdten lógtak mellette, mint a döglött keszegek. És nem tudtam válaszolni. Megráztam a karomat, talán ki akartam szórni magamból valami rosszat a tenyeremen át.

Nagypapa sem erőltette tovább. Tűnődő volt, furcsa, kortalan jelenség a vidám utcán.

– Meghalt a kisfia két évvel ezelőtt. – hallottam a hangját. – Leukémiában. Azt mondta, azóta nem vette le a gyászruhát. Abban is alszik.

Hallgattunk. Nem mertem megkérdezni, mi az a leukémia. Úgy hangzott, mint valami nagyon bonyolult tantárgy, amivel csak később találkozom. Már ha nem válik be Magdi néni jóslata, és mégis viszem valamire. De ha bele lehet halni, inkább maradok a sárban és vécésnéni leszek.

Nagyapám megállt, hogy rágyújtson. Hagyta a gyufát elégni a körméig. Aztán csak nézte, ahogy a foszfor fekete csíkot fest az ujja végére.

– Szegény – mondta még. Aztán többet nem szóltunk.

Tovább olvasok
Velence télen is varázslatos – és most még fizetni sem kell a látogatásért

Hamarosan belépődíjat kell majd fizetniük az egy napra Velencébe érkező turistáknak – ha el akarod ezt kerülni, keresd fel mielőbb az észak-olasz várost!

Liu Shaolin Sándor: tavaly valóra váltottuk egy régi álmát!

Liu Shaolin Sándor régóta szerette volna modellként is kipróbálni magát. Mi pedig nagyon szerettük volna őt lefotózni "A férfi stílusa" rovatunkba. Így két kívánság teljesült egyszerre.

Kövess minket

Előfizetés

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem