Szalagavatón ülünk kényelmetlenül szar padokon, közös kolléganőnkkel csacsogsz, akkor látlak meg hallak életemben először, és most már azt is bevallhatom, hogy másnapos voltam, meg viccesnek találtam, ahogy a táncszámokat kritizálod, mint egy morózus professzor az elsőbálozókat, és akkor a macskajaj ködfelhője mögül elhatározom, hogy a szavadba vágok, hogy hé, ha mozdulatművész vagy, adj már valamelyik előadásodra két sajtójegyet! És akkor kicsit biztos elbámultál ezen a bárdolatlanságon, bár nem mutattad, és dumálni kezdtünk.

És azt se tudtam, hogy te mióta tanítasz itt, de valamiért azt gondoltam, nagyon régóta, olyan laza eleganciával tudtál bevonulni a macis sapidban a tanáriba, mint aki ezer éve birtokon belül van, és én, aki sokszor csak lebeg, mint civil a pályán, akiben mindig lesben áll a gyanakvás, akinek évekbe telik, mire meglátja az arcokat a masszában, gyorsan rájöttem, hogy nem igaz, új vagy, csak épp nyitott és barátságos, és határozott meg érzékeny is, olyan, akinek van érzelmi- meg akaratereje, elpusztíthatatlan energiája meg életöröme, olyan, aki tényleg élvezi a pillanatot és boldogan mered a kezében égő cigaretta füstjére, szóval szeretsz figyelni és beszélgetni az emberekkel, és kisujjal tartod el magadtól az iskola díszkülönce cimkéjét, egyszóval csak jó arc vagy és szeretnek, még akkor is, ha úgy mondod, hogy nyolc cé.

És a szalagavató után már ömlenek az infók, tanáriban, suliudvaron, utcán, banketten, a macis sapi alól, hogy készül a disszertáció és a záróvizsga után elsírtad magad, és hogy milyen volt a világ legnehezebb osztályában tanítani, és hogy te vagy Lukrécia a Frakkból, és milyen jól sikerült a legutóbbi előadásod, amin ugye, kérded vagy inkább közlöd, most már tiszteletemet teszem, én meg a fejemhez kapok és eszembe jut a szalagavatós provokáció, és megint mondom, hogy persze, most már tényleg elmegyek, de aztán nem megyek, mert esik az eső, és a pasimnak koncertje lesz, és fárasztó dolgozatot javítani meg határidős cikk van, de majd legközelebb, tényleg, legközelebb.

És aztán felzaklatsz mindenkit. A kollégát, aki sosem beszélgetett veled, de a hír után a neten kutat rólad, majd egész éjjel nem tud aludni a nyugtalanságtól, meg a srácokat, akikkel majdnem végzetesen összevesztél, de szerencsére időben és egyszerre kijöttetek belőle, és azt az ismerős táncost, akinek üzenek Facebookon, hogy ismert-e téged, és tudja-e, mi történt, mert akkor még nem írták meg, hogy szív, mire megkérdezi, mit jelent a múlt idő, és kiderül, hogy barátok voltatok, még nem hallott semmiről, viszont pont egy előadás kapujában áll. És engem, akivel végigtoltad az érettségit, akivel félóránként kivonultál az udvarra hamvadó cigivégek fölött a konzumuniverzumról társalogni és kávézni és megbeszélni, mi jó Berlinben és mi nem, hogy mennyire utáljuk mindketten a hatalmat, az egyenlőtlenségeket és a Vidéki sanzont, viszont a hogyan tanítsunk örök kérdésének sok pontjában nem értünk egyet, és az egyik hosszúra nyúlt világmegváltós vita után majdnem lekéstem az egyik érettségi feleletet, és aztán beleragadt a sonkás szendvicsembe a paradicsom, amin valamiért röhögtünk, és amikor egyszer elmélyülten diskurálni kezdtél az egyik anyukával és nem jöttél ki velem cigizni, akkor majdnem megsértődtem, mintha cserbenhagytál volna, épp mint egy duzzogó, féltékeny gimnazistalány, mert a legjobb barátnője valaki mással beszélget és ezzel elárulja az összebújós véd- és dacszövetséget.

Pedig én nem mentem el soha. Mert húzódoztam egy hülye zivatartól, mert be akartam fejezni, amit írok, mert mit tudom én már, miért, mert azt hittem, hogy ráérünk arra még, szóval kereken öt alkalommal mondtam, hogy majd legközelebb.

És nincs legközelebb.

A búcsúztatón ott leszek.

Basszameg Márk. Ne haragudj.