Huszonhat éves voltam, és egy éve elvált

szingli,elvált,igaz történet,árpád kilátó
Forrás: Getty Images / A kép illusztráció

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

„Igen, van ilyen, és már sokkal könnyebben beszélek róla, de nem szeretném, ha bárki azt hinné, tudom a tutit. Nem tudom. Annyit tudok, hogy lehet rossz döntéseket hozni, hogy még viszonylagos reflektáltság mellett is lehet hibázni.”

Életem egyik legkülönlegesebb atmoszférájú sétája pár évvel ezelőtt történt meg velem. Munkából tartottam meglepően későn hazafelé, téli sötét, külvárosi lakóövezet, egy férfi ordít ki az ablakon, nem nekem, csak kifelé, a semmibe, és bármennyire is próbáltam meghallani a szavait, nem értettem, mit beszél. Kicsit mint Ivan Iljics, aki három napon át üvölt a halála előtt, a férfi kicsit fenyegetőn hangzott, mégis tökéletesen ártalmatlannak éreztem, inkább kiszolgáltatottnak mint őrülnek.

Mentem tovább, ami egy hete tiszta, ropogós hó volt, már latyakos és sáros, a fények kicsit baljósak. Nagyon későre járt, a sorházak sötétek, kivéve a szemben lévő négyemeletes középső épületének második emelete, ott tárva-nyitva volt az erkélyajtó, halványan egy lámpa égett, és valaki úgy hallgatta a metronómot mint Schubertet. Ezt megírtam különben versben is, fel nem foghattam, ezt a monoton kattogást hogy lehet szereti és miért, ha egyszer semmi hangszer nem játszik dallamot mellé.

Szóval azt akarom mondani, arról akarok írni, hogy ott, abban a percben értettem meg a legpontosabban, mi a magány. Hogy milyen kilátástalanul egyedül lenni. Mert ebben a jelenetben összesűrűsödött minden, ami a pillanatot megelőző egy évemet jelentette: 26 éves voltam, és egy éve elvált.

Igen, van ilyen, és már sokkal könnyebben beszélek róla, de nem szeretném, ha bárki azt hinné, tudom a tutit. Nem tudom. Annyit tudok, hogy lehet rossz döntéseket hozni, hogy még viszonylagos reflektáltság mellett is lehet hibázni. És hogy egy párkapcsolat vagy házasság az mindig, de mindig munka. Munka akkor, amikor felébredünk és szívből gyűlöljük, hogy nem aludhatunk tovább, munka akkor, amikor a másik egy paraszt, munka akkor, ha mi vagyunk azok. Munka akkor, amikor nehézségek vannak, és bár ne felejtenénk el, amikor éppen nincsenek, hogy a szeretet akkor is munka.

Én ezt 18 évesen, amikor a volt férjemet megismertem, nem tudtam, nem láttam be. Sőt, 24 évesen, amikor végül elváltam tőle, akkor is legfeljebb kapiskálni kezdtem.

Történt, ami történt. Fiatal voltam, ő hét évvel idősebb, nehezen indult, aztán szépen éltünk, és nehezen ért véget. Azóta elmúlt a fájdalom vagy a hiány is, ahogy elmúlik minden, az önvád is, a másik okolása is. De a legnehezebb mégis az volt, hogy fel kellett nőni, hogy 25 évesen kellett megtanulnom, milyen felnőtt fejjel lenni egyedül. Tökéletesen egyedül.

Azt gondoltam, most már minden kezdődhet újra el. Nos, nagyon nem: nekem itt jött a neheze.

A volt férjem miatt költöztem Budapestre, előtte vidéken tanultam, ott kezdtem az egyetemet is, a mai napig ott él a családom. Őt a munka a fővárosba szólította, a szegedi lakásomat eladtam, együtt vásároltunk ingatlant Budapesten. És akkor jöttek a gondok. Megbocsáthatók és akkor megbocsáthatatlannak tűnők.

Töréspont.

Egy hónapot kértem, felhívtam egy barátnőmet, hogy baj van, hogy egyedül akarok lenni, hogy nekem ez így talán mégsem megy. Mindenki, de mindenki, aki a támogató hátországomat jelentette, legalább 2 óra autóútra volt, ráadásul még egyetemre jártam, bár már dolgoztam, közel sem voltam egzisztenciálisan független. 1-2 év alatt egy új városban már vannak persze kialakult kapcsolataid, de a védőháló, ami mostanra, Istennek legyen hála, megadatott, még nem volt magától értetődő.

A barátnőm rögtön mellém állt, szerzett nekem egy hónapra egy lakást, a szüleim bár óvatosságra, megfontoltságra intettek és párszor próbáltak más döntési felé terelni, tulajdonképpen végig támogattak és biztosítottak a szeretetükről.

a semmi ágán,illusztráció,válás,egyedüllét
forrás: pxhere

Kiköltöztem a közös otthonunkból, és az első hét után tudtam, hogy mindez legyen bármennyire nehéz, mégiscsak hónapok óta először kapok levegőt. Az a nyomás, ami a mellkasomra nehezedett folyton, hogy valami nincs rendben, hogy fulladok, az szűnt meg, és ez nekem annak ellenére is többet jelentett, hogy alapvetően szeretettel gondolok a volt férjemre.

Úgyhogy megbeszéltem vele, amit meg kellett vele beszélnem, és kezdődött a sok-sok praktikus teendő, ami itt is, mint minden fajsúlyos élethelyzetben és válságban egyszerre segítség, és úgy hiszem, kissé csalfa remény is. Mert a feladatok elterelik a figyelmedet, nincs ideje semminek fájni, és mert nem fáj, azt hiheted, el is múlt, vége is. A lakást el kell adni, az ingatlanost ki kell fizetni, új lakást kell venni, de hol…? Maradjak ebben a városban, ahová miatta érkeztem, vagy hagyjak ismét magam mögött mindent és költözzek vissza a bizonytalanba a családom közelébe…?

Budapesten maradtam. Megvettem a lakást, és amikor beköltöztem, azt gondoltam, most már minden kezdődhet újra el. Nos, nagyon nem: nekem itt jött a neheze. Elfogytak a praktikus teendők, a barátok elfeleződtek, persze aki maradt, itt van azóta is. Ki kellett találnom, ki is vagyok én valójában, anélkül az ember nélkül, akivel lényegében a felnőtt koromat addig töltöttem. Megtanultam villanykörtét becsavarni, éjszakákat dolgozni végtelenítve végig, hogy valahogy eltartsam magam, és felépíteni egy tökéletesen új, független életet egyedül.

Nem bántam meg semmit, bár egyre gyakrabban és intenzívebben vágyom vidékre, azért megtaláltam a helyem.

Még egyszer mondom, egyáltalán nem tudom, mi a jó döntés, minden helyzetfüggő, és nem gondolom, hogy el kell futni problémák elől vagy hogy mindig a kilépés a legjobb megoldás. De néha nincs más opció, és ha közben elviselhetetlenül nehéz is, a legőszintébben mondom: megéri végigcsinálni és ne féljünk a szükségesnél jobban az egyedülléttől. Megéri visszatalálni önmagunkhoz, és egy idő után a metronóm mellé is hallani azt a nagyon várt dallamot.

A szerző író, a Corvina Könyvkiadó szerkesztője. A róla készült fotót Kaszás Tamás készítette.

Tovább olvasok
Így lehetsz 2019-ben önmagad legjobb barátja: 5 tipp

„Hogy lehetek ilyen hülye?”, „Ez is csak velem történhet meg”, „Értéktelen csődtömeg vagyok”. Mi 2019-ben már nem fogunk ilyeneket mondani magunknak, és ti? Sőt, a következőket fogjuk csinálni ehelyett...

Kövess minket

ÉVA MAGAZIN 10 LAPSZÁM

Csak 3475 Ft

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem