Szóval leszögezhetjük, hogy kevés szülő létezik a világon, akinek ne kellett volna elszenvednie egy nyilvános hisztit imádott utódja részéről. Nekem is jó néhány kínos emlék sorjázik az agyamban, és ezeknek van egy közös vonása: mindegyik alkalommal tehetetlennek, rémültnek, kontrollvesztettnek éreztem magam. Úgy éreztem, mindenki néz, mindenki ítélkezik fölöttem, és biztosan tudtam, hogy az arcom vörös a megaláztatástól. Egyedül éreztem magam. Ez a legrosszabb rész. Az elszigeteltség. Úgyhogy talán nem kell magyaráznom, micsoda lelkesedéssel töltött el, amikor szembejött velem a Facebookon ez a történet egy bloggertől, aki történetesen kétgyerekes anya. A neve Katie McLaughlin, és ezt írta:

Ma délelőtt a Targetben (amerikai hipermarketlánc – a szerk.) egészen elképesztő mértékű hisztinek voltam tanúja. A pénztárnál álltam a sorban, amikor arra lettem figyelmes, hogy mögöttem egy hároméves rugdos, üvölt, a földhöz vágja magát és ott vergődik, mint a partra vetett hal. Próbáltam elkapni az anyuka tekintetét és egy empatikus pillanatással biztosítani az együttérzésemről, de ő természetesen a kislánnyal volt elfoglalva.

Az anya továbbra is nyugodt maradt, de láttam, hogy kipirult a szégyentől, és sűrűn bocsánatot kér a pénztárostól.

Mondani kéne neki valami kedveset, gondoltam. Feltehetőleg nem ez élete legcikibb helyzete, legalábbis nem az egyetlen, de akkor is. Nyilván magára hagyva érzi magát, és meg van győződve arról, hogy borzalmas anya. Biztosítani kellene róla, hogy ez mind nem igaz.

Aztán úgy gondoltam: nem, semmi közöd hozzá. Hagyd békén a szerencsétlen idegent.

Kifelé menet, a parkolóban még láttam, hogy a kislány torkaszakadtából üvölt, és keményen küzd, hogy az anyja ne tudja őt becsatolni a gyerekülésbe. Már a látvány is elkeserítő volt, szóval tudtam, hogy az anyuka vérnyomása az egekben lehet.

Ezúttal odamentem hozzá.

– Azt hiszem, pont olyan ramatyul érzem magam, mint ő – intett a fejével a kislány felé.

Bólintottam. – Tudom, ezt most nehéz elhinni, de szuperül nyomod.

Még több könny. – Fogalmad sincs, mennyire szükségem volt most arra, hogy valaki ezt mondja nekem.

De azért volt némi fogalmam. Minden szülőnek van némi fogalma. Szóval… mondjuk mostantól gyakran. Vállaljuk a kockázatot. Ez az anyuka akár furán is nézhetett volna rám. Mondhatta volna nekem, hogy törődjem a magam dolgával. De beleálltam, és mindketten gazdagabbak lettünk tőle.

Empátia kell, nem ítélkezés. Támogatás kell, nem pedig csönd. Közösség kell, nem elszigeteltség. Indítsunk forradalmat mi, szülők!

A posztot 15 ezren osztották meg és több ezren szóltak hozzá az elmúlt néhány hétben. Anyák és apák tucatjai írták meg a saját gyerekeik hisztitörténeteit.

A gyerekkel vásárlás szórakoztató oldala – nézd meg ezt a galériát is: