Egy férfi kiszáll szabálytalanul parkoló terepjárójából, odamegy egy hajléktalanhoz és felrúgja a kalapját

Borítókép: Egy férfi kiszáll szabálytalanul parkoló terepjárójából, odamegy egy hajléktalanhoz és felrúgja a kalapját Forrás: Fortepan (1958)
Megpróbáltam felvállalni a konfrontációt ezzel a pernahajderrel, de nem jöttem ki túl jól belőle. Nektek mi a véleményetek?

Kicsit taknyos, de rózsásodó vasárnap puha léptű reggellel, ablakon beszökő fénypászmákkal. Olyan napnak ígéri magát, amikor az ember nem hiszi el, hogy létezik olyasmi, mint kávéfolt a fehér szoknyán, makacs rosszkedv, háború, fájós gerinc. Vagy ha mégis, csak régesrég, egy messzi-messzi galaxisban, vagy legalábbis távoli földrészeken: de az egy másik világ, egy másik vallás, egy másik bőrszín, velünk európaiakkal, a kiválasztott néppel hasonló nem történik.

Kifordulok Újlipótvárosból, egyenesen a körút sűrűjébe. A hét utolsó napja, a város dörgöli szeméből a téli álmot, a napsütés kicsalogatja a lustákat pállott vackaikból. Anyukák zötyögetik a babakocsit, a topok alól elővillan a gimnazistalányok bőre, arra várok ebben a fokozhatatlan idillben, hogy kiforduljon a Pannónia utcából egy fagylaltos kocsi és felcsendüljön: „Itt van, megjött Bagaméri…”. Helyette párok bújnak elő a mellékutcákból, akár a csigák eső után. Két fiú jön szembe kézenfogva, könnyedén lépkednek, mintha homokon sétálgatnának. Semmi morgás, súgás-búgás, a koratavasz tiszteli a másságot, vagy legalábbis békét hagy neki, mert túl szép az élet ahhoz, hogy az időnket mogorva pillantásokra pazaroljuk.

Forrás: fortepan
Margitsziget, 1979

Belemerülök a lusta elégedettségbe, mint egy süppedős szőnyegbe, nézem a körúti fákat, első hajtásaik mint a karácsonyi ledlámpák: a házfalak repedéseit, amiket súlyos téli hónapokban nyomorúságunk jelképeinek látunk. Összebazsalygunk a földszinti ablakokon kihajoló nénikkel, pedig nem vagyok az a tőrőlmetszett vigyori, biccentek a kilencvenes évekből itt felejtett lemezboltosnak, aki egy cigire jön ki a kapu elé, holott a belső udvarban is nyugodtan végigszívhatta volna. A Jászaihoz érek, egy pékségben croissant-t veszek műanyag poharas kávéval. Nem ülök le odabent, vissza a természetbe, gondolom, mint Rousseau, akkor is, ha az csak a benzingőzös Szent István körutat jelenti. Vagy még inkább a Margitszigetet. Felhívom a barátomat, a négy fal helyett ott várom inkább, mondjuk a Nagyréten. Benne van. Átvándorlok a kereszteződésen, a másik oldalon ugyanis nagyobb foltokban terpeszkedik a fény. Előttem az élet. A kávézók zsúfolásig tele, a török étkezde előtt sor kígyózik. Egy apuka és nyolc év körüli kisfia azon vitatkozik, diós vagy pisztáciás baklavát vegyenek-e. Egy huszonéves fiú széles e-ket ejt mobilja kagylójába, kezével szívecskét rajzolgat a porszemek közé. Egy férfi kiszáll szabálytalanul parkoló terepjárójából, odamegy egy házfal mellett ülő hajléktalanhoz és felrúgja a kalapját.

A terepjárós röhög, mint aki igazán jó viccet csinált. Aztán kihívón körbehordozza tekintetét. Ki mer belém kötni, üzeni diadalittas tekintete.

Gurulnak az érmék, a körút pedig megtorpan. Az aprópénz-zuhatag beteríti a járdát, velük azonos ritmusban áll meg és merevedik ki a pillanat a szelíd vasárnapi utcán. Léptek állnak meg félúton, fejek fordulnak oldalt, csak az érmék repülnek rendületlenül a szegény, elnyűtt kalapból. Ide-oda pörögnek, aztán mozgásuk egyre lassul, mint a frissen kifogott, haldokló halaké, és végül hason elpihennek.

A terepjárós röhög, mint aki igazán jó viccet csinált. Aztán kihívón körbehordozza tekintetét. Ki mer belém kötni, üzeni diadalittas tekintete. Ki az a botor lény, az a jogvédelemtől megzavarodott szerencsétlen, aki kétségbe vonja tettem helyességét? Jóvágású, viszonylag fiatal ember, sötétkék zakója, hátrafésült sötétszőke haja és terepjárója jómódot, beérkezettséget, nem megvetendő társadalmi támogatottságot sugall. Nehéz az ilyennel vitatkozni. Jól menedzselhette az életét, ha eddig jutott.

Igaz, nekem nincs ilyen autóm, mint őneki – sőt semmilyen se –, mégis elönt a harag. Hogy merészelt ilyet tenni, hallom meg saját vékonyka hangomat (pedig alapjáraton brummogok, mint egy mackó). Magatehetetlen koldusokat bántalmaz? Miféle ember maga? Gúnyosan méreget, mint aki pont ezt várta egy, a demokrácia langy levében puhult senkitől. Azt csinálok, ami nekem tetszik, veti oda. Miért nem megy el az ilyen dolgozni? Itt bűzölög a kajálda előtt… az emberek enni akarnak, nem megfulladni! Húzzon el a rákba, vagy legalább egy szállóba, de ne itt rontsa nekem a levegőt!

A körút időközben visszanyeri mozgási képességét. Sokan továbbmennek, de legalább annyian ott maradnak körülöttünk. Nők, férfiak, nénik, bácsik, gyerekek vegyesen, mérlegelve, még nem eldöntve, kinek a pártjára álljanak ebben a szép tavaszi vasárnaphoz annyira nem passzoló helyzetben.

A hajléktalan férfi fél lábán csúszva szedi össze fillérjeit. Egy lány segít neki. Mindenki csendben van, még az autók zaját is elnyeli a terepjárós vigyora. Ilyet akkor se tehet, ilyet senki sem tesz a másikkal, folytatom, mert érzem, tartozom azzal valakinek (valaminek?), hogy nem hagyom csak úgy futni ezt az embert. De elveszítem a megfelelő szavakat. Zavarban vagyok az utca bírósága előtt, és a düh is rossz tanácsadó. Közhelyeket mantrázok, félmondatnál elharapom őket. A hangom elfullad, elvörösödök, összeráncolt homlokkal leplezem a zaklatottságomat. A terepjárós persze élvezi a helyzetet. Valószínűleg egy dolgot néz le jobban a világon a hajléktalanoknál: a nőket.

Forrás: Fortepan
Pesti rakpart, 1979

Na mi van, bogaram, vált tegeződésbe. Nem megy a védőügyvédkedés? Hadd gratuláljak az eszedhez, nagyra értékeljük az ilyen szőke meg nem mondom miket! Nevetve forgatja körbe a fejét, mint egy sikeréhes stand up-os. Nem arat osztatlan diadalt a beszédével, a körúti közönség taps helyett hümmög. Mindenki utálja, de szembeszállni senki sem próbál vele. Többen közelebb húzódnak hozzám, talán a szolidaritásukat akarják kifejezni. De mindenki fél. Én is. Hogy mitől, sem akkor, sem ma nem tudom pontosan megmondani.

A hajléktalan összeszedi a pénzét. Feláll, botjára támaszkodik. Árvák a szemei, de tiszta kékek. Rám mosolyog, a terepjáróst pillantásra sem méltatja. Egy foga sem hiányzik, bár mind feketék a dohánytól, mint a kéménybelsők. Csak papolok, és nem segítettem neki összegyűjteni a pénzt, szégyellem el magam. De mosolyog. Biccent, aztán pukkedlizik a terepjárósnak. Gúny és lenézés van a mozdulatában, Elizabeth Bennett sem csinálhatta volna különbül. Aztán hátat fordít és elindul. A terepjárós dühös mozdulatot tesz, mintha hátba akarná támadni, de végül csak morog valamit. Próbálta visszaölteni a képére a megvető arckifejezést, és miközben a bácsi lassan, sapkáját magához szorítva a Nyugati irányába biceg, a gyengébb ellenfél, azaz felém fordul. Bebüdösítik a várost, kiált védekezően. Ti pénzt adtok nekik azért, hogy bebüdösítsék a várost!

Közhelyeket mantrázok, félmondatnál elharapom őket. A hangom elfullad, elvörösödök, összeráncolt homlokkal leplezem a zaklatottságomat. A terepjárós persze élvezi a helyzetet. Valószínűleg egy dolgot néz le jobban a világon a hajléktalanoknál: a nőket.

De már senki nem törődik vele. A tömeg szétszéled, egyik fele a hajléktalan után indul: nem követik, csak arra van dolguk. Mások a Margit-hídra fordulnak, vagy a kettes villamos felé. A terepjárós láthatatlanná válik, mintha varázsköpenyt terítettek volna a vállára, okafogyott lett, teljesen érdektelen. Egy darabig még áll a járdán, hátha megkönyörül rajta valaki és végighallgatja, őt, a Büdösség ellen csatába induló, de vereséget szenvedett hadvezért. Aztán feladja, szitkozódva beugrik a kocsijába és kilő, a gázpedálon vezetve le mérgét. Nem derült ki, direkt a hajléktalan megregulázása miatt ereszkedett le közénk, vagy a történtek hatására fontosságát vesztette az eredeti cél. Legalább a parkolóőr nem tűzött cédulát a szélvédőjére.

Már nem akarok kimenni a Margitszigetre. Az eget kormos felhők szabják ketté, cseperegni kezd az eső. Felszállok a hazafelé tartó villamosra, ami megtelik nyári ruhás, átnyirkosodott párokkal. Csüggesztő, mégis ünnepélyes érzés kísér el, amint magam mögött hagyom a körút esőáztatta forgatagát. És azóta se hagy nyugodni.