Hat éve vagyok főállású anya. „Háztartásbelinek” lenni megéri a fáradságot, jobban, mint azt valaha gondoltam. És sokkal nehezebb is. Az évek során több állásom is volt különböző területeken, és mindegyik másképp jelentett nekem kihívást. Otthon lenni a gyerekekkel a legkeményebb meló, amihez valaha szerencsém volt. Reggeltől egészen addig, amíg a férjem haza nem jön a munkából, anyaüzemmódban vagyok. Pelenkázom, takarítok utánuk, kaját csinálok, egész nap fuvarozom a gyerekeket. A kisbuszom a második otthonom, és ritkán van időm leülni, kivéve, amikor vezetek. Szeretem a munkám (említettem már, hogy ez munka?), de kimerítőbb, bármilyen irodai állás.

Mielőtt a dolgozó szülők nekiállnának beszólogatni, gyorsan elmondom, hogy egyformán tisztelem azokat a szülőket, akik egy irodában dolgoznak és azokat, akik otthonról dolgoznak. A szüleim mindketten dolgoztak, a férjem pedig a legkeményebben dolgozó apuka, akivel valaha találkoztam. Biztos vagyok bene, hogy akár máshol, akár otthon, akár főállású szülőként dolgozol, nagyon odaadóan, fáradhatatlanul végzed a munkádat. De őszintén szólva elegem van a stigmából, amely szerint a főállású szülők „nem dolgoznak”.

Az egyik legismertebb félreértés a főállású szülők tevékenységeivel kapcsolatban az, hogy, nos, egész nap tévét nézünk. Az én nappalimban, ha be van kapcsolva a tévé, leginkább a Spongyabob megy rajta, és ha a férjem itthon van, akkor valami sportkommentátor üvöltésétől visszhangzik a ház. Egyszerűen el se tudom képzelni, hogy elteljen egy egész napom tévézéssel. Az sem helytálló feltételezés, hogy egész nap a pizsamánkban lennénk. Ami engem illet, reggel felkelek, felöltözöm, a legtöbbször még sminkelek is. Ha valaki véletlenül rajtakapna, amint pizsamában viszem iskolába a gyerekeimet, ennek valószínűleg az az oka, hogy a szokásosnál is durvább reggelem volt. Nem az, hogy lusta vagyok vagy elhagyom magam.

Ami mindennél jobban bosszant a munkám kapcsán, az, hogy az emberek semmilyen tiszteletet nem tanúsítanak iránta. Ha ki kell töltenem egy űrlapot, legtöbbször szerepel rajta egy „foglalkozás” rubrika. Itt ki lehet pipálni a területet, amelyen dolgozom. Általában a „munkanélküli” kategóriát kell választanom. Most komolyan? Ennyit feltételez rólam a társadalom? Igen, belátom, hogy szerencsés vagyok, mert megadatott nekünk a lehetőség, hogy az egyik szülő otthon maradjon és minden energiáját a gyereknevelésre fordítsa. És ez így is történik. Minden áldott nap ledolgozom a sejhajom, kora reggeltől késő estig. Ami azt illeti, több munkám is van egyszerre, ha belegondolok.

Reggelenként még sötétben kelek, felöltözöm és megetetem a három gyereket, mielőtt betuszkolnám őket a kisbuszunkba. Amikor a legidősebb megkezdte a napját az iskolában, hazamegyek és megetetem magamat is, beülök egy kád kávéba… ja nem, kitakarítok, előkészítem a vacsorát és összehajtogatom a ruhákat, amelyek minden bizonnyal már három napja a szárítóban senyvedtek. Akkor eljön az ebédfőzés ideje és a következő gyereket is előkészítem az iskolához. Amikor őt is elvittem az oviba, elintézek pár dolgot (általában a közértben szerzem be azt az egy-két apróságot, ami előző este kifogyott), aztán elhozom a legidősebb fiamat az iskolából. Elmenni a gyerekért az iskolába… stresszes része a napnak. Amikor kicsengetnek, gyerekek áramlanak ki a kapun, mint egy tehéncsorda. Amikor a fiam is felbukkan, próbáljuk megtalálni a kisbuszt a tömegben botladozva. Aztán hazaugrunk uzsonnára és kakilni, mielőtt elhoznánk a középső fiamat az iskolából. Korán kell odaérnünk, hogy még találjunk olyan parkolóhelyet, ami nem öt kilométerre van a bejárattól. Aztán irány haza, és következik a napom legnehezebb része.

Valamilyen okból az iskola után mindenki egyszerre akar tőlem valamit. Éppen vacsorát főzök karomon a kisbabával, míg az idősebb házi feladatot csinál, csöng a telefonom, a középső pedig rajzfilmet néz fülsiketítő hangerővel. Aztán, miközben a gyerekek elmesélik nekem, mit szerettek volna vacsorára (természetesen nem azt, amit kaptak), szépen megvacsorázik a család. Na jó, másképp fogalmazok: ők vacsoráznak, míg én rohangálok, mint a mérgezett egér, hogy a baba is egyen, meg az asztalra varázsoljam azokat a dolgokat, amiket elfelejtettem (szalvéták, innivaló), és gondoskodjam arról, hogy valamivel több élelmiszer kerüljön a szájukba, mint a padlóra. Mire magam is leülnék enni, mindenki más végzett már, úgyhogy rágás nélkül magamba tömöm az ételt, mivel a baba nagyon szeretne kimászni az etetőszékéből. Miközben kipucolom a konyhát, uzsonnát csinálok és ruhákat készítek ki másnapra, a férjem a gyerekekkel játszik, egészen addig, amíg azzal nem szembesülök, hogy a ház, amit egész nap takarítottam, megint tiszta kupi. Aztán mindenki felmegy az emeletre, hogy csendben (aha, persze) játsszon. És ezután kezdődik a fürdés.

A gyerekeim minden nap ugyanakkor mennek aludni, mégis úgy csinálnak, mintha ez minden este újdonság lenne nekik. Mintha valami kínzásnak vetném alá őket. Én azonban soha életemben nem imádtam annyira aludni, mint most, amióta szülő vagyok. Amint felébredek reggel, legszívesebben azonnal lefeküdnék aludni. Nem így a gyerekeim. Amint bejelentem, hogy eljött a tollasbál ideje, rögtön heves tiltakozás fogad: „NEEE! Még nem is játszottam! Nem vagyok fáradt!” Határozottan a sarkamra állok és meséket olvasok nekik, betakargatom őket, felszolgálok nekik 14 pohár vizet, válaszolok az élet értelméről feltett kérdéseikre és álomba ringatom a babát. Végül rendszerint minden méltóságomat félredobva könyörgök a gyerekeimnek, hogy „kérlek, aludj már!”.

Ekkor következik az az idő, amit végre a férjemmel vagy egyedül tölthetek. Mivel a férjem elképesztően korán megy dolgozni, ezért legtöbbször már alszik, mire én ágyba kerülök. Úgyhogy ilyenkor nassolok, elhatározom, hogy későig fentmaradok, hogy végre befejezzek egy könyvet, de 4 másodperccel később már az igazak álmát alszom, természetesen a távirányítóval a kezemben.

Nem, nem azért mondom ezt, hogy sajnáltassam magam a véget nem érő munkanapom miatt. Épp ellenkezőleg. Imádom a munkám. Imádom, hogy én ébresztem a gyerekeimet minden reggel, és hogy annyi időt tölthetek velük. De ettől még elképesztően kemény meló ez. Biztosan az orvosok is imádják a munkájukat, amiért életeket menthetnek, de ettől az még nem fáklyásmenet. (Igen, a gyereknevelést az életmentéshez hasonlítom, miért, talán valakinek problémája van vele?) A munkám nagyon sokat ad nekem és szerencsés vagyok, hogy ezt csinálhatom. De akkor is munka.

El fog jönni a nap, amikor visszanézek a mostani időkre és nevetni fogok, hogy milyen hektikus korszak volt ez. Mosolyogva emlékszem majd vissza rá, hogy milyen elfoglalt voltam. Visszasírom majd a reggeli álmokfutásokat, az állandó autózást, a szűnni nem akaró kuplerájt, a kérdéseket, amikre újra és újra válaszolnom kell. Tudom, hogy örökké hálás leszek, amiért megadatott nekem, hogy főállásban nevelhessem a gyerekeimet, de mindig úgy tekintek majd erre az időszakra, mint egy munkára, amely tiszteletet érdemel. Még jó, hogy reggelenként, amikor felébredek, alig várom, hogy dolgozhassam.

És röhögni volt ma már időd? Nézd meg ezt a galériát: