Kisgyerekkorom óta készültem arra, hogy szülő legyek. Amióta az eszemet tudom, alig telt el olyan nap, amikor ne fantáziáltam volna arról, hány gyerekem lesz, hogy néznek majd ki, milyen szemekkel néznek majd rám, miket mondok majd nekik, ha rossz fát tesznek a tűzre. Szóval elképesztően sok időt töltöttem azzal, hogy az anyai énemre készültem.

Amikor eljött az idő, minden másnál komolyabban vettem az anyasággal járó felelősséget, és azon voltam, hogy a gyerekeim előtt jó példával járjak elöl, megmutassam nekik, milyen igazán jó embernek lenni. Mert tisztában voltam a közhellyel, miszerint minden gyereknek a szülő az első számú példaképe. És igyekeztem is úgy élni a mindennapokban, hogy megfeleljek a kihívásnak.

Ám ahogy nőnek a gyerekeim, egyre inkább rájövök, milyen magasra tettem a lécet, és mennyire félrevezettem magam, amikor azt képzeltem, hogy lehetek akár fele olyan alkalmas példakép a gyerekek előtt, mint amennyire ők énelőttem.

Egy napon a 8 éves fiam hazajött az iskolából és elmesélte, hogy a példaképekkel foglalkoznak az iskolában. Minden gyereknek meg kellett hívnia valakit, hogy találkozzon az osztállyal és ő azt szerette volna, ha én megyek.

Ez az alkalom tökéletesnek tűnt arra, hogy megfogalmazzam a feltevésemet, miszerint nem mi, felnőttek vagyunk a gyerekeink példaképei, viszont a gyerekek kiválóan alkalmasak arra, hogy a szüleik példaképei legyenek.

A gyerekek az osztályban először meghökkentek a szerepcseréről szóló felvetésemre, de ahogy jobban belemerültünk a beszélgetésbe, egyre többen bólogattak egyetértően. Számomra pedig, ahogy beszélgettem velük, mind világosabbá vált, hogy mennyire így van, egy csomó olyan szempontból is, amikre korábban nem is gondoltam.

Néhány ilyen szempontot összeszedtem a galériában…

Mindennek fényében a világért sem akarnám javasolni, hogy a gyerekek vegyék át a hatalmat a világ felett. De azért érdemes tanulni tőlük, nemde?