Ezért van minden kisgyereknek kedvenc kabalája, amit nem ad ki a kezéből

ti,kölyök,plüss,játék,szorongá,szeparációs szorongás Forrás: Unsplash/Rose Elena
Miért olyan fontos a kedvenc plüss, a szorongatni való pelus vagy takaró, hogy még egy mosás erejéig sem hajlandó odaadni a gyerek? És mi készteti a csecsemőt és a kisgyermeket az állandó játékra?

A cikk eredetileg a Gyereklélek magazinban jelent meg először!

A csecsemő kezdetben nem képes önmagát az édesanyjától (sem a környezettől) különállónak tekinteni. Nagyjából 6-7 hónaposan kezd tudatára ébredni, hogy ő és anya két egymástól különálló személy. Ez a felismerés azonban szeparációs szorongást kelt benne. Ekkortájt nagyon jellemző, hogy a babák kétségbeesett sírásba kezdenek, amikor édesanyjuk fizikailag eltávolodik tőlük.

Az ismétlődő veszteségélmény feszültségét csillapítja az úgynevezett átmeneti tárgy, amit a babák ösztönösen kezdenek az anya hiányának pótlására használni, úgy 8–12 hónapos koruk körül.

Plüssmacik, műszőrmés kisegér, rongybaba, pelus – a lényeg, hogy a vigasztárgy állandóságot jelent, amikor az elsődleges gondozó épp eltűnik a képből. Az átmeneti tárgy nagyjából az óvodáskor végéig megőrzi fontosságát.

Tudod mi az a squiggle?

Ma is alkalmazzák gyermekpszichológusok a Winnicott által kidolgozott „squiggle” technikát, amikor egy kacskaringós vonalat kell tetszőlegesen rajzzá kiegészíteni. Ez lehetőséget ad a kreativitás maximális kibontakoztatására, miközben különbözik a szokásos tesztfeladatoktól. Ideálisan alkalmas az iskolai korú gyermekek érzelmeivel, benső világával való ismerkedésre.

Kint és bent

D. W. Winnicott angol pszichológus és gyermekorvos az 50-es években könyvet írt az átmeneti tárgy témájáról, emellett sokat tett azért is, hogy jobban megértsük a képzelet és a kreativitás jelentőségét. Elmélete szerint onnantól, hogy a gyerek rendelkezik – ahogyan ő fogalmaz – „határoló hártyával”, ennek megfelelően pedig „külsővel és bensővel, kialakít egy belső realitást. Ez a csak rá jellemző benső világ lehet szegényes vagy gazdag, békés vagy háborgó.” A külvilágot és a benső világot, melyek között egyébként a csecsemő még nyilván nem képes különbséget tenni, az „élménymegélés köztes területe köti össze”. Ez a játék és a kreativitás birodalma.

ti,kölyök,gyerek,szorongás,plüss,játék
Forrás: Kelly Sikkema on Unsplash
Az átmeneti tárgy nagyjából az óvodáskor végéig megőrzi fontosságát.

Miből lesz a kreativitás?

Sigmund Freud a játékra és a kreativitásra való késztetést (is) a szexuális vágy kielégítésének ösztönével hozta össze. Pl. a csecsemő mindent élvezettel a szájába vesz – vagyis gátlástalanul megéli a szexuális örömöt. Később azonban egyre több tiltás áll a gyermek örömszerzésének útjába, Freud szerint így az elfojtott szexuális vágy energiája tudattalanul kreativitásban és alkotásban szublimálódik.

Iain D. Suttie skót pszichológus a harmincas években az anyától való elszakadás, a szeretetéhség traumáját tekintette a kreativitás gyökerének. Úgy gondolta, hogy a csecsemőkorban megtapasztalt intenzív szeretet reprodukciója a játék. Véleménye szerint a gyermekkori játék biztonságkereső aspektusa felnőttkorban kreativitás formájában jelenik meg, ami ugyanúgy segít a szomorúság, a szorongás és az üresség érzésének leküzdésében.

A már említett Winnicott viszont a játékot univerzális készségnek tartotta, elengedhetetlen „munkának”, amelyre feltétlenül szükség van a felnőtté váláshoz, és elkísér egész életen át. A játék szerinte az egészséges mentális fejlődés kikerülhetetlen része.

A három elmélet legalább egy ponton találkozik: tulajdonképpen mindegyik szerint kínunkban leszünk kreatívak...

A cikk további részét a famiily.hu oldalon olvashatod!

Nézd meg a galériánkat is, amiben vicces mémeket találsz a gyereknevelésről!