Igaz történet: hároméves koráig a gyerekem túszának éreztem magam

Borítókép: Igaz történet: hároméves koráig a gyerekem túszának éreztem magam Forrás: pexels.com / A kép illusztráció
De aztán megszületett a második, és minden megváltozott. Egy amerikai édesanya, Lindsay meséli.

Tizenhat éves korom óta dolgozom. Elképesztően lelkiismeretes vagyok; egyetlen napot sem lógtam el soha. Amikor imádott kutyám tízévesen váratlanul meghalt, másnap még csak el se késtem. Ha elfogott a szomorúság, az üres tárgyalóteremben bőgtem.

Otthon ülő fajta vagyok, a férjem is az. Mindketten szeretjük, ha a napjaink a megszokott rendben haladnak, és a fárasztó munkahét végén a kis kuckónkban szeretünk feltöltődni, nem pedig hajnalig partizni valahol a városban. A rutin az, ami egyben tart, engem legalábbis; ha túl sok a teendőm, és felborul a napirendem, arra megítélésem szerint nehezebben reagálok, mint mások.

Mindennek fényében talán érthető, hogy az anyaság számomra is váratlan nehézségekkel járt. Harminchárom évesen szültem, így volt időm kiélvezni, hogy azt csinálhatok, amit akarok. Az első este, amit a gyermekünkkel otthon töltöttünk, betettük a kiságyába, egy kicsit olvasgattunk, a férjem és én, majd megcsókoltuk egymást és lekapcsoltuk a villanyt. Az élet olyan, mint eddig, csak egy drága kis cukorfalattal kiegészülve. Negyvenöt perccel ezután a drága kis cukorfalat felébredt. Aztán újabb negyvenöt perc múlva. És ez így ment egész éjszaka, és még sok-sok éjszakán keresztül. Mire hajnalodott, rendszerint úgy éreztem, mintha szobafogságban lennék, és egyre közelednének a falak.

Eltökéltem magam, hogy visszatérek a korábbi életemhez. Alig vártam, hogy visszamehessek dolgozni, hogy a fiam végigaludja az éjszakát, hogy kettesben legyünk a férjemmel. Csak ezután oszlik el a szülés utáni depresszió felhője a fejem fölül, mondogattam magamnak.

Forrás: pixabay.com / A kép illusztráció

De még mennyire, hogy eloszlott! A fiam úgy aludt, mint a tej, visszamentem dolgozni, az estéink 7 után csak a mieink voltak. Úgy éreztem, kimaxoltam a gyereknevelést.

De még így is rettegtem, amikor a férjem elutazott vagy amikor a kisfiam beteg lett, és nem tudtam elvinni a bölcsibe. Gyötrelmes élmény volt egyedül lennem vele. Mitévők legyünk? Úgy éreztem, elmosódnak a napjaim, mintha valaki lassanként kiradírozna, mintha a körvonalaim elhalványulnának, míg végül megszűnök létezni.

Mit csinálok rosszul? – tépelődtem magamban. Bár túléltem a sötétséget, az újszülöttség hetei, illetve vonakodásom attól, hogy főállású gondviseljője legyek a babámnak, meggyőzött arról, hogy valami elromlott bennem. Biztosan életre szóló sebeket ejtek a gyermekemen – csak idő kérdése, hogy ez ki is ütközzön rajta.

Csodáltam a fiam bébiszittereit: hogy képesek erre a munkára nap mint nap? És sajnáltam is őket.

Még egyéves se volt, amikor az emberek elkezdték kérdezgetni, mikor jön a második. (Ez valami rossz beidegződés lehet: képtelenek megállni. “Naaa, mikor vágtok neki az új babaprojektnek?” Egyszerűen csak kibukik belőlük, mint az okádék.) Válasz helyett szomorkásan kacagtunk, ahogy csak az olyan szülők képesek, akik gyűlölték az ottalvós bulikat és könnyek között menekültek a táborokból. Még több változás? A mi életünkben? Kösz, már megkaptuk a jussunkat. Egy gyerek jóval többnek bizonyult az elegendőnél, de azért nem éri el azt a szintet, hogy teljes mértékben felforduljon az életünk.

De aztán csak ott maradt az a bogár a fülünkben. Először csak tréfálkoztunk egymással, hogy mit szólna a másik még egy gyerekhez. Nézegettük a gyerekük újszülöttkori fotókat és morbid poénokkal szórakoztattuk egymást. Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy megint terhes vagyok.

Az első gyerekkel ellentétben a kisöccse azonnal szopni akart, és abba sem hagyta 36 órás koráig, amikor is végre beindult a tejem. A cumisüvegről és Apáról hallani sem akart. Engem óhajtott és csakis engem. Az én-idő, amelyet az elsőszülöttem nagylelkűen biztosított nekem, elérhetetlen álommá változott. Elkezdtük visszasírni az idősebb gyerekkel töltött, akkor kivihetetlenül nehéznek tűnő első heteket. Hogyan fogok dolgozni? Hogy fogok fejni a munkahelyemen, ha ez a kis szörnyszülött nem fogadja el a cumisüveget? Hogyan fogom magára hagyni kilenc órára, ha már akkor is üvölt, amikor kilenc percet kell egyedül töltenie?

(Megjegyzés: Miért várja el Amerika tőlünk, anyáktól, hogy néhány hónapos babánkat mások gondjaira bízzuk, nehogy a fizetésünk vagy az állásunk menjen rá a gyereknevelésre? Láttatok ti már párhónapos babát? Tudtátok, hogy ők igazából nem képesek csinálni maguknak egy szendvicset vagy akár átsétálni a másik szobába? Láttátok már egy szoptatós anya mellét, amikor ilyen kicsi gyereke van? Megdagad, szivárog, fáj, másra sem tudunk gondolni – közben persze ott ülök a meetingen és hallgatom Jerryt, amint cégek összeolvasztásáról karattyol, de más se jár a fejemben, mint az, hogy két forró széndarab van beültetve a mellbimbóm mögé. Kérlek, Jerry, engedj ki a meetingről, hogy ablaktalan tárgyalószobákban fejhessek, csendesen sírdogálva és a Twitter-üzenőfalamat böngészve közben! Mi ütött az evolúcióba, hogy a férfiak még mindig nem tudnak szoptatni?)

Forrás: flickr.com / A kép illusztráció

Elkezdtünk agonizálni azon, hogy menjek-e vissza dolgozni. Én? Ne dolgozzak? Én??? De végül csak meghoztuk ezt a döntést. A másodszülöttem továbbra is ragaszkodott a jelenlétemhez, és a gyerekfelvigyázás majdnem az egész fizetésemet felzabálta volna. Főállású anya leszek – én, akinek gyakorlatilag semmi tapasztalatom nincs abban, hogy szórakoztassam/tanítsam/tápláljam a gyermekeimet nap nap után. Jézus, vedd át a kormányt!

Az idősebbre még mindig bébiszitterek vigyáztak. Kezdetben azért alakult így, mert halálosan kimerült voltam. De aztán kiderült, hogy fogalmam sincs, mit csináljak a gyerekemmel. Nem ismertem őt annyira, amennyire meggyőztem magam, hogy ismerem.

Vagy talán magamat nem ismertem; nem tudtam, mi mindenre vagyok képes. Most, hogy bele voltam kényszerítve a szoptatós anyuka új szerepébe, pontosan abban a csapdában vergődtem, amitől mindig is rettegtem. Szörnyű volt! Komolyan. De közben a babám megtanított arra, hogy alávessem magam az anyaságnak, belehelyezkedjem abba a szerepbe, amire mindig kétségbeesetten vágytam, de csak most derült ki, hogy felszínes elképzeléseim voltak róla. Amíg az életem többé-kevésbé ugyanúgy zajlott, mint korábban, elviselhető volt anyának lenni.

Most azonban teljesen megváltozott az életem. Hanyagoltam a bölcsődét, és az életemet két kisfiúra koncentráltam. Minden reggel ezen gyötrődtem: mit fogunk csinálni egész nap? Kezdetben túlvállaltam magunkat. Elmentünk a boltba, az edzőterembe, játszóházakba, szigorú csendespihenőket iktattam be a nap közepére. Muszáj volt, hogy minden pillanatunk be legyen osztva, különben elunják magukat és….? Ellenem fordulnak? Felgyújtják a házat? Bezárnak a pincébe, hogy ott rágjam le a körmeimet?

A valóságban csak attól féltem, hogy rájönnek, ki vagyok. Tökéletlen, szerencsétlen figura, aki mindent megtenne azért, hogy önmaga maradhasson. Ha egyszer hibázok, sorozatgyilkosok lesznek belőlük, és én csak magamat hibáztatom érte.

És hogy mi változtatott meg? Amikor felismertem, hogy minden nap hibázom. Az is előfordul, hogy óránként. Fogalmam sincs, hány percet ülhetnek a fiúk a képernyő előtt – babysitternek használom a kütyüket. Megvesztegetem őket édességekkel; káromkodom és sírok előttük. Gyerekeket cipelek, pelenkás zacskókat, könyvtári könyveket, nasikat, ivópoharakat és bevásárolt hozzávalókat, néha mindezt egyszerre, kocsiból ki, kocsiba be. A játszótéren a telefonom nyomkodom, és ha ezalatt egyikük felhorzsolja a térdét, szörnyen érzem magam. Reggeltől estig szívok, és másnap kezdem elölről. Együtt vánszorgunk előre, a fiaim és én – egy csapat vagyunk. Lassan hozzászoktam. Hozzászoktunk egymáshoz. Minden este, amikor a férjem hazajön, úgy érzem, megcsináltam. Túléltük – még ha vannak is olyan napok, amikor úgy érzem, éppenhogy megúsztuk.

És – mik ki nem derülnek – az egy jó dolog, hogy a gyerekeid látják a tökéletlenségeidet. Kell is nekik, hogy megfigyeljék, hogyan dolgozod fel, ha hibát követsz el, hogy a sikertelenség is egy opció. A fiaim nagyon közelről figyelnek, én pedig figyelem őket, ahogy felpróbálják magukra a viselkedésemet, hátha jó rájuk. Előfordul, hogy véletlenül meghallom az ötéves nagyfiamat, amint ezt mormogja maga elé: „Szuper, már megint az a k… néni vigyáz rám”. De mindez azt is jelenti, hogy tudnak bocsánatot kérni, nem feladni, tudják, hogy a düh és a szomorúság normális dolgok. Látják, hogy a hibák az élet részei, én pedig a velük töltött idő alatt megtanultam megbocsátani magamnak, hogy szét vagyok esve. Mindannyiunk számára fontos folyamat rájönni, hogy nincsenek tökéletes emberek a világon, és hogy az anyukáknak sincs több háklijuk, mint egy átlagos szuperhősnek.

Az én fiaim amúgy is a rossz fiúkat szeretik jobban.

És íme 25 őszinte rajz arról, milyen is tényleg az anyaság első éve: