Nóri csendesebb, Marci bőbeszédűbb. És hogy milyen szórakoztatóak, arról annyit: a fotós kolléganő nem tudott elszakadni tőlük, inkább végigülte az egész interjút, a végén pedig közölte, hogy ő ezt még órákig tudná hallgatni... De nem csak a pár kapcsolata különleges, a festményeik viága is beszippantja az embert... Interjú.

Szürreális volt a megismerkedésetek, ezt mondtátok. Hogy történt?

Nóri: 1999-ben a Képzőművészeti Egyetem felvételijén. Már a második rostában voltunk, mikor benéztem az egyik terembe, és a falnak támasztva megláttam néhány képet, ami lenyűgözött. Olyan élmény volt, amit soha életemben nem felejtek el. Annyira mások voltak azok a festmények, egyáltalán nem hasonlítottak a többiek munkáira. Megkérdeztem a bent lévőktől, hogy ezeket ki festette, és ők azt válaszolták, hogy egy fiú, akit megismersz majd a folyosón, mert tiszta festék a ruhája. Később a festékes ruhás fiú odajött hozzám, és megkérdezte, hogy hívnak, de csak annyit feleltem: ahogy egy klasszikus Ibsen drámát. Mire Marci nagy szemeket meresztett és megkérdezte, hogy téged Vadkacsának hívnak? Másnapra megbeszéltünk egy találkozót, de nem jött el, legalábbis én azt hittem.
Marci: Négy órát szobroztam a Műcsarnok előtt, kiöltözve, rózsával a kezemben. Később kiderült, hogy Nóri az Ernst Múzeum előtt várt a megbeszélt időben, félreértettük egymást. Mégis együtt vagyunk azóta! Ugyanarra az évfolyamra jártunk, az egyetem utolsó évében már együtt is laktunk, Nóri hozzám költözött a koleszból.

20 év hosszú idő. Hogyan sikerült ilyen harmónikusan megőrizni a kapcsolatotokat?

Marci: Nóri nagyon nyitott, szeretetteljes, empatikus ember. Bár sokszor vitatkozunk, azért az alapvetően fontos dolgokról egyet gondolunk. Ilyen a házasság, a család, a hűség és a gyerekek, és persze a festészet.
Nóri: Néha ufónak érezzük magunkat ebben a világban, de ez nem baj. Sokszor van nálunk összejövetel, és ilyenkor 100 ember is összezsúfolódik a kertben, a lakásban, a műteremben. Félresiklott családok, kapcsolatok tömegét tapasztaljuk, a volt feleség új férjjel, közös gyerekekkel, a volt férj az új csajjal... Mindez minket nem zavar, elfogadjuk, az élet sokféle lehet, de mi mindig nagyon vigyázunk, hogy a szövetségünk, a családi egység nagyon erős, megbonthatatlan maradjon örökre.
Marci: Ilyen értelemben én kifejezetten konzervatív vagyok, és el is mondom a véleményemet, ha megkérdezik. Én azt látom, hogy festőknél kifejezetten ritka, hogy ennyi ideig együtt éljenek, válás nélkül, boldogan és legyen még ráadásul két gyerekük is. A család, a házasság minden nap figyelem, küzdelem, idő és végtelen szeretet. Egymásból épülünk egymásért.

Az itthoni teendőket felosztjátok?

Nóri: Másképp nem is menne. A gyerekek száz százalékos figyelmet követelnek, és ez így van rendjén. Nagyon precízen megbeszéljük, ki, mikor, melyik különórára viszi a gyerekeket. Marci tanul Brúnóval, ezt nagyon komolyan veszi, a leckeírás szent dolog. Ha Brúnó könyvet olvas, akkor írnia kell belőle olvasónaplót az apja kérésére, ez fejleszti a fogalmazó és íráskészségét, ezért fontos Marcinak, a gyerek meg szívesen megcsinálja. Marci viszi suliba a fiúnkat és megy érte, én pedig Sárit viszem a bölcsibe, és én megyek érte.
Marci: Vasalni és mosogatni csak ritkán szoktam, ezekben én elég béna vagyok, de nagyon pontosan és precízen bevásárolok, és minden anyagi dolgot próbálok én intézni, hogy Nóri a festésre tudjon koncentrálni. Nóra egyébként fantasztikusan főz is, persze amiben tudok, mindenben szívesen segítek neki.

Van köztetek rivalizálás? Elvégre mindketten festőművészek vagytok...

Nóri: Marci egy zseni, ez nem is kérdés, de nem, nem versengünk egymással. Szerencsére a festészetről is nagyon egyformán gondolkodunk. Ugyanazok a dolgok tetszenek nekünk, ugyanazért rajongunk a képzőművészetben. Egy műteremben dolgozunk, és közben mindenki a saját világában merül el. Marci rengeteget kritizálja a munkáimat, de ez jó, építő jellegű, egyáltalán nem bántó.
Marci: Szerintem Nóri csodálatos művész, és ő, velem ellentétben, a kortárs festőművészet hierarchikus körforgásában is benne van. Én tudatosan ezen kívül létezem. Nóri rengeteg díjat kapott, és én nagyon büszke vagyok rá! És persze remekül elbeszélgetünk munka közben is, sok közéleti rádióműsort hallgatunk együtt.

Főállású festők vagytok, és ebből meg is éltek. Ez szinte csodaszámba megy Magyarországon.

Nóri: Igen, bár eleinte még mi sem bíztunk ebben, hiszen a szüleink állandóan azt mondták, hogy jó, jó a festés, de valamiből meg kell élni. Szerencsém volt, mert huszonévesen felkértek, hogy csináljak egy kiállítást, ahová sok kép kellett, ezért éjjel-nappal dolgoztam, hogy elkészüljek, és ezt meg is szoktam. Ha a festészetre fordítjuk minden energiánkat, nem pedig egy másik megélhetési munkára, ami nem is érdekel, csak akkor működik az alkotás. 0-24-ben festő, ez csak így megy. Nincs apelláta! Nekünk ez az oxigén, ez az életünk!
Marci: Volt kilenc nagyon kemény évünk, amikor egy devizahitel miatt tényleg kétségessé vált, hogy két művész megél-e a festészetből, rengeteg szenvedéssel, senki nem tudott anyagilag segíteni, de átvészeltük, és erre azért nagyon büszke vagyok, pedig akkor már volt egy gyerekünk is. Nehéz évek voltak, megtanultuk milyen egészen lent, és Istennek hála, a családi egység is megmaradt.

8 év korkülönbség van Brúnó és Sári között. Így terveztétek?

Nóri: Nem, alapvetően egy gyereket terveztünk, mert úgy gondoltuk, hogy több nem fér bele az időnkbe meg az energiánkba. Aztán teltek-múltak az évek, és az időnk nem lett több, de arra gondoltunk, hogy jó lenne Brúnónak egy testvér, meg én is nagyon szerettem volna még egy kisbabát. Így született meg Sári, és biztos vagyok benne, hogy ennél több energiánk már nincs. Viszont őket teljes erőbedobással szeretjük, így lett kerek a családunk.
Marci: Szerintem az a legfontosabb, hogy egy gyerekben legyen meg a részvét képessége, valamiféle empátia és akkor tuti, hogy jó fej lesz. Úgy tűnik, a mi gyerekeink ezen a téren rendben vannak, csodás kisemberek, minden nap tanulunk tőlük.

Gyors teszt: kik a kedvenc írói Nórinak?

Marci: Ibsen, Updike, Virginia Woolf, Susan Sontag

Milyen zenét hallgat legszívesebben Marci?

Nóri: Nick Cave, Leonard Cohen, Ithzak Perlman, régebben sok alternatív zenét

(Mindketten bólogatnak, szóval ismeri őket a másik alaposan. Közben Marci átveszi a szót, és megkérdezi a feleségét, hogy kik az ő kedvenc írói)

Nóri: Mészöly Miklós, Tandori Dezső, Hamvas Béla, Ottlik, Ámosz Oz, Kertész. Ja, és a Marci állandóan könyveket gyűjt, egyfolytában olvas, járja az antikváriumokat, és rengeteg könyvvel jön haza, amit lassan nem tudunk hová tenni.

Marci: Tényleg sok mindent gyűjtök a könyveken kívül is, például az art deco porcelánokat, vagy a menórákat, hanukiákat, judaisztikákat.

Nem sok, hogy állandóan együtt vagytok?

Nóri: Azért mi húsz év alatt nagyon összecsiszolódtunk, megszoktuk, hogy együtt dolgozunk. Lehet, hogy majd, egyszer, lesz külön műtermünk, azért azt is ki kellene próbálni, de rengeteg pénzbe kerülne, szóval az nem most lesz. Marci egyébként megszállott, amikor a gyerekek a nagyszülőknél vannak, akkor hajnali negyed ötkor kel, és egészen este hétig dolgozik...Utána éjszakáig fent van, olvas, gondolkodik, én meg hulla fáradtan dőlök be este az ágyba, ha a gyerekek is elaludtak. Fogalmam sincs, hogy van ennyi mindenre energiája.
Marci: Nagyon rendszerető vagyok, az ecseteimet preczízen elmosom, mindig a helyükre rakom, ha befejezem a festést. Nóri lazább alkat és az időbeosztása is más. Én óramű pontossággal dolgozom, mert minden nap tudom, hogy hánykor kell abbahagynom a munkát, hogy időben odaérjek Brúnóért. A festészet és a család rengeteg befektetett energia, idő és folyamatos munka, viszont a szabadság és a szeretet minden lemondásért kárpótól. Szerencsések vagyunk, hogy mindig számíthatunk a másikra!