Hat éve, mielőtt először beléptem volna a mostani otthonomba, az ingatlanos tetőtől talpig végigszkennelt a szemével és ennyit mondott:

Az állógaléria miatti alacsony belmagasság, a földszinti, utcai paraméterek ugyanis nem teszik mindenki számára vonzóvá, de egy magamfajta 156 centis fiatal lánynak teljesen élhető.

Pláne, hogy én pont egy kis kuckót kerestem és sokkal többet számított a belvárosi elhelyezkedése, megkapó hangulata, mint a tágas terek és a napfény hiánya – hiszen éltem világomat és alig voltam otthon. Tehát kezdetben abszolút tisztában voltam a lakás pozitív és negatív tulajdonságaival, a rendelkezésemre álló eszközökkel pedig próbáltam minél jobban az előbbi felé billenteni a mérleget.

Első körben az volt a lényeg, hogy gyorsan meglegyenek az alap bútoraim, aztán szép lassan otthont faragjak a térből. Így történt, hogy a tv szekrény összeszerelésénél véletlenül fordítva betett panel kábel elvezető nyílása nem került helyre rögtön, vagy hogy a galérián a szegőléceket csak a falhoz állítottam ragasztás helyett. A baj csak azzal van, hogy az évek teltek, a panel maradt fejjel lefelé, a szegőléc pedig odatámasztva. A szemem pedig szinte teljesen hozzászokott, csakúgy, mint a sarokba száműzött létrához (aminek keresek jobb helyet), vagy a kicsit csálé szekrényrajtókhoz (amiben meghúzom a csavarokat).

A svédek erre az állapotra használják a hemmablind kifejeztést, ami szabad fordításban annyit tesz: otthonvakság. Ez történik ugyanis akkor, ha olyan sokszor tesszük meg ugyanazokat a köröket az életterünkben, hogy egy ponton túl már minden megszokottá válik. Az előnyök és a hátrányok egyaránt eltűnnek, pont olyan immunissá válunk a kuckósságra, mint a földszint okozta sötétségre.

Ezt a természetes folyamatot kordában tartani még nehezebb, ha az ember szinte ki sem mozdul a lakásból, például egy világjárvány miatt. Napi kismilliószor megtenni a konyha - nappali távolságot, éjt nappallá téve bámulni ugyanazokat a képeket a falon - ezek mind nem segítenek abban, hogy időről időre újra rácsodálkozzunk a lakásunk adottságira. Arról nem is beszélve, hogy most hosszú hónapokig mellőznünk kell a vendégeket, akik érkezése előtt korábban mindig alaposan átnyálaztuk a lakást, velük együtt pedig kicsit újra külső szemlélőként tekinthettünk a térre.

Hogy egy picit javítsak a helyzeten és reményteli terveket szövögessek az izoláció utáni csodaszép időkre, mostanában azt játszom, hogy bevásárlásból hazatérve várok fél percet mielőtt belépnék az ajtón. A küszöböt átlépve pedig nem reflexből dobom le a kulcsot az asztalra, hanem szánok arra pár percet, hogy úgy nézzek körbe, mintha először járnék a lakásban. Ha felfedezek valamit, legyen az jó vagy rossz, leírom egy papírra, így tudatosítva magamban, hogy miért szeretek itt élni és mik azok a dolgok, amiket most már tényleg elintézek!

Te is alakítanál egy kicsit a lakásodon? A galériában találsz pár remek tippet!