Már 12 éve gyakorolom az apaságot, így ennyi idő alatt bőven kijutott a gyönyörű, felejthetetlen, kedves momentumokból, amit a lányaimnak köszönhetek. Mégis az egyik legemlékezetesebb pillanat hat évvel ezelőttről való, a közös karácsonyfa díszítésről. A feleségem szinte minden évben csempész új díszeket is a fára, de azért mi is ragaszkodunk a régi, úgymond jól bevált darabokhoz is, amiket még kapcsolatunk hajnalán közösen vettünk, vagy amiket a szüleinktől örököltünk.

Nekem van egy-két nagy becsben tartott díszem, amit jópár éve az édesanyám nekem adott, ugyanis tudta, hogy szép emlékeim fűződnek hozzá, hiszen azokat minden évben apámmal közösen aggattuk fel a fára, miközben bakelitről szólt a karácsonyi zene, vagy épp a rock’n’roll és miközben anyám elkészült a töltött káposztával. Most, hogy már felnőtt vagyok és magam is apa, évek óta közösen díszítek a lányaimmal, nagyokat beszélgetve, nevetgélve és régi sztorikat mesélve a nagypapáról, akire ők sajnos nemigen emlékezhetnek, hiszen még nagyon kicsik voltak, amikor elment. Hat éve is pontosan így volt ez, mindhárman ott nyüzsögtünk a fa körül, az egyik lány a fényfüzért bogozta, a másik a fém akasztókat tette rá a díszekre, én pedig a magasabb ágakra akasztgattam a gömböket, motívumokat.

Legbelül valahogy mindig is tartottam attól, hogy egyszer majd én magam töröm el valamelyik számomra igen becses díszt, - ami leginkább egy hullámos jégcsapra emlékeztet és kopott piros, lila, vagy fakó zöld színekben játszik-, de próbáltam elhessegetni ezt a képet és nagyon óvatosan vettem a kezembe őket. Aztán egy óvatlan pillanatban, amikor a nagyobbik lányom nyújtotta felém az egyiket, én épp nagyon bele voltam feledkezve a mondandómba és csak a fél szemem volt a kezemen. Nem volt visszaút: a dísz kicsúszott az utána kapó praclikból, dekázott még egyet a térdemen, majd egy lenti ágon, aztán hatalmas csörömpölés közepette szilánkjaira esett.

Nem kiabáltam, épp csak felszisszentem, mert nem akartam, hogy azt higgye a lányom, hogy ő tehet róla, hisz nem így volt. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne, de biztosan látszott rajtam egy kis szomorúság, és utána már nem is volt annyira nevetgélős a hangulat. A feleségem hozta a lapátot, összehúzta a szilánkokat és egy szemeteszsákba dobta. Délutánra a lányok elvonultak a szobájukba, mi ilyenkor rápihenünk kicsit az estére, ugyanis édesanyám és a testvéremék később csatlakoznak hozzánk a vacsorára és az ünneplésre.

Este 8-kor a vacsora után, talpig ünneplőben mindenki a fa körül állt és énekelt, majd elkezdtük az ajándékok kibontását. Mikor rám került a sor, a lányok mellém telepedtek és átadtak egy kis díszdobozt egy borítékkal. Kibontottam a lapot, amin nagy színes betűkkel, - és persze arany csillámtollal-, ez állt:

A dobozka pedig nem mást rejtett, mint a délelőtt széttört gyerekkori díszemet, egy kissé újragondolva: a lányok egy kindertojás belsejéből csináltak az anyukájuk segítségével új díszt belőle. A kis sárga tojás fehérre volt festve, ragasztóba hempergetve és a dísz nagyobb szilánkjaival körbetéve. Egy kis akasztót is átszúrtak a műanyagon, a tojás belsejébe pedig beletették a megmaradt, még értékelhető méretű törmeléket, nehogy elvesszen.

A meglepetéstől elérzékenyülve nehezen tudtam volna visszafojtani a könnyeimet, de nem is akartam. Megríkattak a kedvességükkel, hogy azt akarták, ne kelljen elbúcsúznom egy ilyen régi emléktől. Mit is mondhatnék: így még szebb lett belőle!