Sosem voltam az a beszólogatós fajta. Hamarabb fordult elő velem, hogy amikor kiakadtam valamin, inkább nem néztem oda, hanem inkább elfordítottam a fejem. Azután amióta kirepültem a családi fészek védelméből, rá kellett jönnöm, hogy bizony nekem is meg kell tudnom védeni magamat, hallatnom kell a hangomat, ha szükségét érzem, és ki kell állnom a számomra fontos értékek mellett.

Biztosan ti is tapasztaltátok már, hogy a jobb élelmiszerboltokban már évek óta külön kesztyűt – igaz, műanyagot –, helyeznek el a zöldség-gyümölcs- és a pékárupultok mellett, hogy a kedves vásárlók azokkal tehessék be az árut a kosarukba. Úgy tűnik azonban, hogy míg a fejlett országokban ez ma már természetes, addig itthon csak kevesen tudnak mit kezdeni ezzel. Erre szolgált bizonyítékul a napokban velem történt incidens is, amikor is nem bírtam tartani a számat és nézni, hogy egyesek magasról tojnak az íratlan szabályokra.

Elindultam a mirelitpult irányába, mert fagyasztott zöldborsóért ugrottam be a helyi élelmiszerboltba. Útközben azonban bekanyarodtam a pékárus sorba, mert eszembe jutott, hogy venni kéne néhány zsemlét és az abonett is elfogyott. A kiflik és zsemlék, valamint a frissen sült sajtos rudak nagy műanyag konténerekben sorakoztak csurig töltve, olyannyira, hogy szinte majd kibuktak azon a kivágott kis nyíláson, ahol be lehetett nyúlni értük

Benyúlt azon a kis lyukon és karját felfele tolva válogatta, nyomkodta össze a kifliket, bizonyára azt ellenőrizve, hogy melyik a puhább. Műanyag kesztyű persze sehol. Elöntött a méreg, közelebb léptem és nagyon nehezen fogtam vissza magam, hogy ne csúnyábban szóljak oda neki:

– Elnézést uram, megkérhetem, hogy ne tapogassa már végig a kifliket! Még más is venne belőlük – mondtam.

Úgy tűnik, vagy nem voltam elég hangos, vagy emberünk annyira elmélyült a projektben, hogy megszűnt körülötte a világ. Ekkor még közelebb léptem és megkocogtattam a műanyagot:

– A fejét nem akarja beletenni? – ettől annyira megijedt, hogy kirántotta a kezét, s vele 2-3 kiflit is, ami a földön landolt.

– Jézusom, a szívrohamot hozza rám, nézze meg, most leesett!

– Hát, sokkal nem lehet koszosabb már így sem, miután már végig fogdosta az összeset! Erre nagyra nyílt a szeme és hirtelen köpni-nyelni nem tudott.

– Látja, itt van ez a kesztyű, le kell tépni egyet, felhúzni és azzal válogatni!

– Még nem vettem észre... – dadogta.

– Ezt értem, viszont gondoljon bele, hogy hány kiflit fogdosott most végig! Nem feltételezem, hogy piszkos volt a keze, de mi lenne, ha mindenki ezt csinálná, biztosan lenne köztük olyan, aki betegséget is terjeszt. Aztán mások meg hazaviszik, gyerekek esznek belőle, és majd jól megbetegszenek – s hirtelen úgy éreztem magam, mintha a saját nagyanyám lennék, aki mindig is imádott idegeneknek prédikálni a dolgok helyességéről.

A férfi meg is szeppent kicsit, rám nézett és csak ennyit mondott:

– Elnézést hölgyem, legközelebb odafigyelek! – majd bezacskózta a fölre hullott kiflit is, a kosarába tette és elkullogott.

Eközben egy kedves dolgozó hozott friss adag kakaóscsigát a polcra és láthatta a történteket.

– Tudja, mennyi ilyen eset van? Már nem győzzük elmagyarázni! – mondta.

– Lehet, hogy jobban ki kéne táblázni, vagy valami... Remélem nem voltam túl durva! – válaszoltam.

– Á, dehogyis! Szép napot!

Azzal fogtam magam, s a mirelit borsót úgy, ahogyan volt, elfelejtettem és beálltam a pénztárnál kígyózó sorba, pont a férfi mögé, aki megvette a koszos kifliket is. Éljen a lelkiismeret?