Így nevelem a három fiamat arra, hogy egyenlőnek tekintsék magukat a nőkkel

feminizmus,gyereknevelés,gender,esélyegyenlőség
Forrás: Getty Images

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

É

Én csak elmondtam egy sztorit a gyerekemről a szerkesztőségben, erre most írhatok arról, hogyan neveljünk fiúkat úgy, hogy természetes legyen számukra a nemek egyenlősége.

Ki az okosabb?

„Szülőnek lenni olyan, mint gumis lepedőt hajtogatni. Senki nem tudja, hogyan kell.” Ezt a dumát nemrég láttam valahol az interneten. Hétköznapi „bölcsesség”, persze, a sekélyessége ellenére valahol mégis nagyon igaz. A gyereknevelésre nincs recept: mindenki belekever némi innen-onnan ellesett mintát, egy kevés, könyvekből vett vagy szakértőktől hallott okosságot, sok-sok ösztönt és meggyőződést, de senki meg nem mondja előre, mi lesz a végeredmény. Ennek ellenére (vagy pont ezért) a gyereknevelés szerintem a legizgalmasabb dolog az életben: az anya-gyerek az egyetlen olyan emberi kapcsolat, amelyben létezése első pillanatában mindennél jobban megszeretünk valakit, akiről tulajdonképpen fogalmunk sincs, hogy milyen. Nem tudjuk még, kedves lesz-e vagy vicces, sértődős vagy akaratos, fejére keni-e a spenótot fél év múlva, vagy sértődötten ránk vágja-e az ajtót tíz évvel később. Szép lassan, fokozatosan derül fény ezekre a dolgokra, ahogy figyeljük, milyen emberré válik. Az benne a legszebb, hogy néha a legváratlanabb pillanatokban produkál a gyerek valami olyat, amitől leesik az állunk. A múltkor egy teljesen átlagos hétfőn jártam így egy szupermarket parkolójában. A legnagyobb fiammal, a tizenöt éves Ádámmal pakoltuk be a nagybevásárlás termését a csomagtartóba, amikor elmesélte, mi történt aznap angolórán: a melléknévfokozást gyakorolták, és a tanárnő arra kérte őket, hogy írjanak összehasonlító mondatokat a füzetükbe a két nemről. Ádám kijelentette, hogy ő erre márpedig nem hajlandó. A tanárnő először nem értette, mi a probléma, aztán belátta, hogy nem a legszerencsésebb feladatot találta ki, de azért szerette volna, ha a gyakorlás kedvéért leír néhány mondatot Ádám. Ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy nála bizony nem marad írásos nyoma ilyen kijelentéseknek. „Mindenképpen gáz – magyarázta nekem. – Írjak olyanokat, hogy »A lányok szebbek, a fiúk okosabbak?« De ha fordítva írom, az is nagyon idétlen.” Pontosan értettem, mire gondol: bármennyire jó fej akar is lenni, ilyen mondatokkal sehogy sem sikerülhet, ezek nemcsak hogy nem lesznek píszík, de még izzadságszagúak is. Őszintén szólva meglepődtem: nem Ádámon, mert róla tudom, hogy irtózik a sztereotípiáktól, az általánosítástól, a kiszámítható és sablonos szövegektől. A szituáción csodálkoztam. A fiam egy liberális, haladó szellemű gimnázium nulladik évfolyamára jár, ott igazán nem számítottam volna erre, de a tanárnő javára szóljon: végül elnézte Ádámnak, hogy megtagadja a feladat végrehajtását. Másnap elmeséltem ebéd közben a sztorit a kolléganőimnek. Sárinak különösen az tetszett benne, hogy Ádám olyan helyzetben állt ki a véleményéért, amikor büntetést kaphatott volna ezért. Ekkor kezdtünk el beszélgetni arról, vajon milyen nevelés szükséges ahhoz, hogy egy gyereknek egészséges nézetei legyenek a nemek jogairól.

Bevallom: ott, a kiadó konyhájában hirtelen nem jutott eszembe semmi, amit konkrétan azért tettem volna, hogy a fiam ne legyen hajlandó szexista mondatokat megfogalmazni.

Például nem tartottam neki feminista szónoklatokat.

Azóta is minél többet filózom rajta, annál inkább arra jutok, hogy én tulajdonképpen nem csináltam semmi különöset. Így csak találgatni tudok.

Képünk illusztráció
forrás: pexels
Képünk illusztráció
Olvasd el ezt is!

Nem kívánságműsor

Három fiam van. Nem tudnám összeszámolni (de nem bánnám, ha annyi millióm lenne), hányszor kaptam ezzel kapcsolatban vicces/félkomoly/halálosan komoly kérdést vagy megjegyzést: „Nem szerettél volna lányt? A harmadik azért lett, hogy hátha lány lesz? Nem szeretnétek még egyet? Nagyon nagy élmény egy lány, kár kihagyni.” És ebben biztos is vagyok, de nem ez lesz az egyetlen világraszóló élmény, ami kimarad az életemből. Azt viszont rajtam kívül senki nem fogja megtudni, mekkora élmény a fiaim anyjának lenni. Ők pedig (remélem) soha, egy pillanatra sem érezték azt, hogy a nemük valamiféle beugró lenne a szeretetért. Mert nekem nemcsak azért volt mindegy, hogy milyen neműek lesznek, hogy „jaj, csak egészséges legyen”, hanem mert számomra ezzel kezdődik az elfogadó szeretet. Nem vetíthetek bele egy éppen csak megszületett ember személyiségébe a neme miatt elcsépelt sztereotípiákat: az, hogy mennyire értjük majd meg egymást, mennyire lesznek közös témáink, mit tudunk majd megbeszélni egymással, milyen lesz a viszonyunk, az nem attól függ, hogy fiú vagy lány lett-e. És bízom benne, ezzel kezdettől fogva azt sugalltam nekik, hogy ez minden más emberi kapcsolatra is igaz. Meg azt is, hogy önmagában a nemétől még nem lesz értékesebb senki.

Nincsenek címkék

Azóta sem rugózunk soha a nemek témáján és nem ideologizálunk meg semmit. A fiúknak kiskorukban volt játék műhelypadjuk és játék tűzhelyük is, amihez legalább annyi játék edény tartozott, mint amennyi kisautó volt a háztartásunkban, és egy időben ugyanúgy porondon volt nálunk Hello Kitty, mint korábban Thomas, a gőzmozdony. Nem hallhattak tőlünk olyan mondatokat, hogy „ezt meg kell tanulnod, mert egy fiúnak ehhez értenie kell”, vagy „ez neked nem való, ez lányos dolog”. Hagytuk, hogy abban segítsenek, amihez kedvük van: a legkisebb, akit minden érdekel, ovis korában ugyanúgy segített járólapot fugázni a nagypapának, mint piskótát sütni a férjemnek vagy a veteményest felásni nekem. Dávid szerteágazó érdeklődése a kísérleteiben is megmutatkozott: egyszer felfedeztem a szobájában, hogy egy kis árral lyukakat fúrt a fenyőfa ablakpárkányba, máskor kiderült, hogy délutáni alvás helyett átosont a hálószobába és világoskékre lakkozta az egyik lábán a kisujja körmét. Az előbbi esetnél némileg indulatosan felhívtam rá a figyelmét, hogy legközelebb szívesen adunk neki hulladékfát az ilyen projektekhez, a másikon jót nevettünk.

Soha nem siránkoztam azon, hogy egyedül maradok ennyi fiú közt, mert más érdekel, mint őket, mert ez nem is igaz: például nem én vagyok az egyetlen a családban, akit hidegen hagy a foci, a lakberendezős műsorokat a háromból két gyerek és időnként a férjem is szívesen nézi velem, legózni pedig mindannyian szeretünk. Ha nem a különbségeket keressük, hanem a hasonlóságokat, akkor egy gyerekben talán fel sem merül, hogy az egyik embernek több járna a másiknál.

A mi dolgunk

Mostanában már nincs olyan jó világ, mint kisebb korukban: már nemcsak abban segítenek a fiúk, amihez kedvük van, hanem amire kérjük őket. És ha éppen nincs kedvük (hogyne lenne olyan, hogy nincs kedvük, én sem azért mosok vagy takarítok, mert nem találnék szórakoztatóbb elfoglaltságot), akkor soha nem vágják azt a fejemhez, hogy ez „női munka” volna, hanem morognak egy kicsit – „Na, ezt muszáj?! Jó, mindjárt jövök” –, hiszen kamaszok és néha kényelmesek. De igazából nem nagyon kell ellenállással szembenéznem, hiszen ahogy igyekszem egyre több teendőbe bevonni őket, érzik ők is, hogy a sokféle feladat egyre önállóbbá teszi őket. Bevallom, részemről arra megy ki a játék, hogy minél jobban megálljanak a saját lábukon, és soha eszükbe ne jusson majd azért partnert keresni, hogy legyen, aki kiszolgálja őket. Amúgy ez nemcsak azzal jár, hogy segítenek a házimunkában, hanem bevonjuk őket a család életének szervezésébe is, hadd kóstoljanak bele abba, hogy a döntésüknek vagy éppen a feledékenységüknek súlya van. Azt hiszem, elég jól haladunk: Ádám például tizenöt évesen egyedül megy vásárolni, ha egy újabb ruhadarabra van szüksége
(a suliból hazafelé lerendezi), Bálint még be sem töltötte tavasszal a tizenhármat, és teljesen egyedül intézte magának a jelentkezést a nyári táborba.

Humor nélkül nem megy

Van egy játékunk, vagyis inkább szokásunk, már nem is emlékszem, hogyan kezdtük. Valószínűleg Ádám találta ki. Időnként egy főcímmel spontán összefoglalunk egy helyzetet vagy egy beszélgetést úgy, mintha a rádióban hangzana el vagy egy újság írná, néha meg úgy, mintha egy Facebook-státusz lenne. Valahogy így: Pici (ő a kutyánk) ölögetős hangulatban van itt: az Isten háta mögött. Vagy: Ez az édesanya fenékbe billentette szemtelen gyermekeit. És: Gőzerővel kockuló gyermekeket találtak emeletszerte. Egy idő után rájöttem, hogy ez nemcsak vicces, hanem építő jellegű is. Arra tanít, hogy kívülről lássuk magunkat és egy lépést hátralépve tárgyilagosabban a helyzetet, ami nagyon hasznos lehet. Aki túlságosan komolyan veszi és nem tud nevetni önmagán, az valószínűleg könnyebben hiszi el, hogy neki többet szabad, mint a másiknak. És a legfontosabb lecke, amit a fiainknak és a lányainknak meg kell tanítanunk, az az, hogy az embert tiszteljék a másikban, nemtől, kortól, származástól, pozíciótól függetlenül.

Éva magazin archív

Tovább olvasok
10 nő, akire volt okunk felnézni 2018-ban

Az összeállításunkban olyan nők szerepelnek, akik 2018-ban emblematikus és hiteles módon tettek azért, hogy természetesebbé váljon mindenki szemében: a nők képesek erre. Nagy hatású beszédet mondani egy tüntetésen, eljátszani egy autonóm karaktert egy filmben, hivatalban levő kormányfőként gyereket szülni, felszólalni, ha bántják őket.

Napi horoszkóp december 13.: a Rákok a saját útjukat járják, a Nyilasokban érlelődik a váltás gondolata

Ma is érdemes elolvasnod a horoszkópod, mert ismét izgalmas üzeneteket tartogatnak az egyes csillagjegyek!

Kövess minket

ÉVA MAGAZIN 10 LAPSZÁM

Csak 3475 Ft

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem