Nem a harag, nem is a gyűlölet vezérelt akkor, amikor meghoztam ezt a döntést. Nem hirtelen felindulásból döntöttem így, mert emlékeim szerint már főiskolás koromban is mondogattam, hogy szeretném felvenni az édesanyám családnevét. Aztán mindig találtam valami kifogást. Először azt, hogy a szakmában így ismerik a nevemet, ezért egy ilyen lepés bizonyára hátrányosan érintene. Aztán azért nem adtam be a névváltoztatási kérelmet, mert túl sok macerával járt volna a lakáshitel szerződésének az átírása. De a szívem mélyen tudtam, hogy nem ezek voltak a valódi indokok.

Sokáig ugyanis féltem. A bennem élő, olykor még visszaköszönő kislány rettegett attól, hogy az apját elönti a düh, és olyan megtorlásra számíthat, amilyeneket egészen tizennyolc éves koráig kellett elviselnie. Egy ponton túl aztán rájöttem, hogy a rettegés, és a félelem nem irányíthatja az életemet. Nem bírtam tovább cipelni az apám családnevét, azt a terhet, amit jelentett számomra. Ő nem egy következetes ember, inkább kiszámíthatatlan, agresszív és terrorizáló. Nem volt soha hiteles példa a szememben, és felnőttként rettentően szégyelltem, hogy ilyen ember az apám, azt, hogy az ő nevét viselem. Olyan érzés volt, mintha egy folyamatos skarlát betűt viselnék a bőrömön, amit a ruha ugyan eltakar, de én pontosan emlékszem az összes fájdalomra, félelemre, amit az apám az elmúlt évtizedek alatt okozott.

Szóval tavaly decemberben azt éreztem, hogy megfulladok, ha ki kell mondanom a keresztnevem előtt azt a családnevet, ami még összeköt vele. Undorodtam ettől. Azt éreztem, hogy az ő negatív tulajdonságai, azzal a névvel rám is rám ragadt. Már rég nem tartjuk a kapcsolatot, bár olykor előkerül, hogy megfenyegessen, vagy zaklasson, de alapvetően eltűnt az életemből. Tiszta lappal akartam indulni, és eldöntöttem, hogy a bennem élő gyermek összeszedi minden bátorságát és karácsonyra megajándékozza magát: névváltoztatást kér. Néhány nap volt még karácsonyig, amikor elindítottam a folyamatot. Az anyakönyvi hivatalban nem tettek fel túlságosan indiszkrét kérdéseket, bár indoklást kérnek ilyen esetekben, de elég annyit megjelölni, hogy „családi okok miatt” kéri az ember a változtatást. És végül a kérvénybe, új névként bevéstem az egyetlen hiteles apának a családnevét, akit valaha ismertem, az anyai nagypapámét. Egyszerre volt furcsa és felszabadító érzés, és alig vártam a 45. napot, hogy megkapjam a jóváhagyást és csináltathassam az új igazolványokat.

Amikor január végén kivettem a hivatalos iratot a postaládámból, sokáig csak bámultam a papírt. Ott volt először leírva az új nevem, és „elhalványulva” a régi. A következő hetekben már rohangálni kellett az okmányirodába, elkészíteni az összes új igazolványomat és itt ért az első sokk. Nem elég ugyanis felvenni egy új nevet, el kell búcsúzni a régitől. Rájöttem, hogy már soha többet, sehol, semmilyen rendszerben nem fog megjelenni a régi családnevem (ilyen esetekben ugyanis a leánykori név is az új lesz). Soha többet nem kell leírnom, nem kell kimondanom, vagyis el kell őt engednem. Meg kell őt gyászolnom. Ki kell mondanom hangosan, hogy a személyiségem nem forrt össze a nevemmel, és nem lehetnek önmagám felé negatív érzéseim.

Furcsa volt az is, hogy mennyit kellett magyarázkodnom és válaszolnom. Ezt próbáltam az ismerősöknél úgy megoldani, hogy kiírtam egy viszonylagos magyarázatot a Facebookra, ám ismeretlenek, vagy távoli ismerősök nem értették a helyzetet. Gyakran pedig én mutatkoztam be a régi nevemen, és aztán kellett korrigálnom. A legidegesítőbb reakció, amit napjából tucatszor megkaptam ez volt: Nahát! Férjhez mentél? Gratulálok! - Ilyenkor, gyanítom, villámokat szórt a szemem, mert azt vallom, hogy nem kell ám felvenni a férj nevét ahhoz, hogy tudjuk: összetartozunk.

Az apám még nem tudja, hogy már új családnévvel élek. Hogy félek-e a haragjától, vagy a reakciójától? Azt hiszem a bennem élő kislány még fél, de a 35 éves nő, azt érzi, hogy megszabadult egy régóta cipelt, hatalmas tehertől.