Ovis kislányom most tanulta meg hajtani magát a hintán. Egyik napról a másikra történt. Csütörtökön még nem, pénteken már lökte magát. (Az utóbbi időben fel is hagytam azzal, hogy tanítgassam, magyarázzam neki a technika lényegét. Biztos voltam benne, hogy amikor eljön az ideje, érezni fogja, mit kell tenni, a teste úgy mozdul majd, ahogyan kell. És így is lett.)

Játszótéri törzshelyét ennek megfelelően áthelyezte a gumihámmal rendelkező babahinta helyett a felnőttes, csupán az ülőkéből és a láncokból álló hintához – vagyis egy fél méterrel arrébb.

Éppen boldogan szállt ég és föld között, és dicsekedett nekem azzal, hogy milyen magasra repül, amikor a szomszédos babahintából a kábé egy évvel fiatalabb kislány átszólt neki:

Kislányom szája legörbült, és másik énerősítő mondattal próbálkozott: „Tudom magam hajtani!” A kétéves agresszor ismét letromfolta: „Nem is hajtod magad!” – miközben őt magát az anyukája lökte. A kislányomnál itt elszakadt a cérna, és bömbölni kezdett. Négyszereplős minidrámánk következő perceiben igyekeztünk a diplomácia keretei között maradva lerendezni valahogy az ügyet. (Azért nem olyan könnyű píszínek maradni, amikor az ember legszívesebben kikaparná egy idegen gyerek szemét.)

Valahogy így zajlott

Agresszor: Nem is hajtja magát!

Kislányom: De hajtom magam! (Bőgve.)

Én: Persze, hogy hajtod magad, tudom, és büszke vagyok rád!

Agresszor: De nem is hajtja magát!

Agresszor anyukája Agresszornak: Dehogynem hajtja magát, téged viszont én löklek. Foglalkozz inkább magaddal, jó?

Én a kislányomnak: Te is foglalkozz magaddal, jó? Miért érdekel, hogy mit mond ez a kislány?

A kislányom: De azt mondja, hogy nem hajtom magam!

Én: És hajtod magad? Na látod.

Satöbbi, satöbbi.

Egy anti-bullying kisfilm, amit több mint 6 millióan láttak:

Két dolgon lepődtem meg

1. A bullying korábban kezdődik, mint gondoltam. És nem tudom megvédeni a gyerekemet. Legalábbis nem tudom megakadályozni, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amelyben mások bántani próbálják.

2. Hiába szembesítem a gyerekemet egy ténnyel (képes hajtani magát), azt nem tudja felhasználni arra, hogy kijöjjön a helyzetből. Őszintén szólva ezen megdöbbentem. Aztán elgondolkodtam: miért, engem az, hogy felismerem bizonyos mondatok jelentőségét, mikor segített egyértelműen hozzá ahhoz, hogy továbblépjek bizonyos szituációkban? „Nem vagy felelős azért, hogy mások hogyan érzik magukat”, hogy csak egyet mondjak. Vajon nem került-e bele egy-két évtizedbe, amíg ezt a gondolatot a magamévá tettem? Továbbmegyek:

Egyértelmű, nem igaz? De azért nem ezzel birkózom véletlenül mind a mai napig?

Hát idáig vezetett ez a kis hinta-palinta. Remélem, edződünk még, mindketten. Addig is, marad a vigasztaló anyai ölelés, a sok puszi, meg az, hogy „nyomás vissza a hintára, hadd lássam, hogyan hajtod magad, szuperül csinálod!”