Az apafigura – egy ideig azt hittük, vége a világnak nélküle

Borítókép: Az apafigura – egy ideig azt hittük, vége a világnak nélküle Forrás: Pillanatkép a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :) című filmből
A nagy tanáregyéniségek közt mindig van egy-kettő, aki átlépi a határokat. Szerzőnk az ifjúkorát idézi fel novellájában.

Kócos, de aranyos kis teremtmények voltunk, egy kisebb isten gyermekei, ahogy a filmcím mondja: a lelkünk kicsit recés szélű, a tartásunk dacosan hajlott, a mimikánk zombis. Otthon elvált szülő várt minket a kormos estében, a másik hétvégente új családdal terített meg nekünk gyors, feszült vacsorára. Pénteken kannás bort vedeltünk a pincekocsmában, és minden évben pont átszakítottuk a matek pótvizsga célszalagját, mert inkább a sarki kávézó biliárdasztalát szavaztuk meg katedrának. Paneldzsungelben laktunk vagy barátságtalan budai kertes házban, színtelenek voltunk, az élénkek, a rikítók átgyalogoltak rajtunk, napjainkra örökös rosszkedv, a fejünk fölé esőre álló felhő telepedett. Minden percben úgy éltünk, mint – ma már látom - a szentimentalista költészet lírai alanyai.

A Tanár viszont kiszúrta a láthatatlannak hitt kontúrokat, és mi annyira boldogok lettünk. Áhítattal közelítettünk hozzá, ahogy a hívők a lelki atyához, ő lett a házi istenünk, a kultúrhéroszunk, a kút, ahonnan kedvünkre merhettünk magunknak védelmet. Óvott minket önmagunktól, a tanári kar haragjától, a húsba szaladó késpengéktől, a sarki drogdíler alamuszi közeledésétől. Könyveket adott, filozófiáról, versekről beszélt, végighallgatta jammerolásunkat az otthoni sivárságról, kisöprögette a belsőnkben felhalmozódott mocskot. Neki élvezet volt a portörlés, nekünk színfogó elixír.

Kezdtük ugyanis kiszínesedni, kaptunk tőle formát, körvonalat. Befogtuk a fülünket az osztályellenzék irigynek gondolt sipítozása előtt, nem hallottuk meg, hogy nárcisztikus diktátornak hívják, aki a baromfiudvaron terelgeti kedvenc csibéit, sütkérezik az imádatban, mint egy filmsztár, a többieket, a „hitetleneket” pedig kizárja a látóteréből. Hurcoltunk neki saját poémákat tele elcsépelt hasonlattal, iskolatársaknak írt, elképesztően ciki szerelmes leveleket véleményezésre, olyan naiv bizalommal raktuk ki elé lelki limlomjainkat, mint a néni a piacon a megpuhult paradicsomot.

Mindent visszavett tőlünk, apránként, darabokban facsarta ki az utolsó gerezdjét is annak, amit két éven keresztül önzetlenül adott.

Egyszer – biztos hétfőn – bal lábbal keltem fel, és a rajongó pillantást otthon felejtettem. Mintha összebeszéltünk volna, a barátnőm is morcos volt, veszettül káromkodott a szünetben, irodalomórán poétikus szplínbe burkolózva ültünk az első padban. Talán nem köszöntünk? Vagy csak utólag tulajdonítok értelmet a káosznak?

Megtartotta az órát, utána behívott minket a tanáriba. Hivatalos, kimért stílusban beszélt, magázódott, gúnynevezett. Eldobta a szorgalomból írt Adys házi dolgozatomat, amibe az iránta érzett szeretetet is beleloptam. Széttépve, csíkokban bámultak ki a spirállapok a szemetesből, mint a csirkelábak.

Megalázó hónapok következtek. Mindent visszavett tőlünk, apránként, darabokban facsarta ki az utolsó gerezdjét is annak, amit két éven keresztül önzetlenül adott. Elszürkültünk, visszahalványodtunk. Nem értettünk semmit.

Forrás: Jelenet a Holt költők társasága című filmből

Hibáztattuk, utáltuk önmagunkat. Tudtuk, hogy nekünk kellett valami jóvátehetetlent elkövetni, hisz mi vagyunk a mulyák, az éretlenek, ő pedig felnőtt, ráadásul nem is akármilyen, a suli legjobb tanára, még mindig fess férfi, holott már elmúlt ötven. Neki jobban kell tudnia. Először félénken kérdeztünk, aztán könyörögtünk, árulja el, miben vétkeztünk, mi a bűn, amire ilyen könyörtelen lelki ütéssorozat a válasz. De az iskolaköpenyes isten nem mondta meg. Jéghideg volt a hangja, ellenünk fordította, mellkasunkhoz vagdosta a bizalmas vallomásokat, letette a telefont, nem látta a körvonalainkat többé.

A könnyek lassan felszáradtak. Elfogadtuk, mint mindenki más, hogy az élet már csak ilyen. Bőkezűen oszt egy darabig, aztán egyszer csak visszavesz mindent anélkül, hogy magyarázatot adna. Aki a világot megfeji, adózzon is neki! A szeretet éles tükörszilánk, megkarcol, emberevő szörny, megcsócsál, aztán kiköp, vagy szappanbuborék, szétpattan, tovaillan, nincs senki, aki megállíthatná.

Néhány hónap után békülést kezdeményezett, de mi akkor már más emberek voltunk. A rajongó csibék felnőttek, zárkózott arccal hallgatták végig a kioktatásnak álcázott gyónást, az elkésett és esetlen szóáradatot a csúnya beszéd és viselkedés helytelenségéről, a pedagógiai célzatú szeretetmegvonásról. Néztük a tanár úr mimikáját és rájöttünk, mi még nem vagyunk zombik, de ő már tényleg az, és akkor végleg szekularizáltuk, láttuk a vécén ülve, a feleségével perlekedve, a közértben akciós konzerv után ágaskodva, a valódi életében, ahogy érzelmi romturista módjára elhanyagolt, árva csibékről ábrándozik, akik még csodálják és rajonganak érte, mint a fiatal nők tovatűnt, napsütötte időkben. Aztán közepes színekbe öltözködtünk, és mert nem volt jobb dolgunk, vártuk, hogy érettségi után, távol ettől a helytől új harcokba fogjunk új szeretetekért, és csalódjunk, mert ez a világ rendje, nem történhet másként. Már nem hittünk az apákban.

Erről jut eszünkbe – nézd meg ezt a galériát is!