Jennifer (Laura Dern) 48 éves, boldog párkapcsolatban él, sikeres újságíró. Egy szép napon hangpostaüzeneteket kap idős édesanyjától (Ellen Burstyn); az üzenetek egyre kétségbeesettebbek, némelyik el-elcsuklik a sírástól.

Az anya véletlenül rábukkant a lánya egy tizenéveskori iskolai dolgozatára, amelyből kiderül, hogy a lány “szerelmi viszonyt” folytatott a 40 éves edzőjével, Bill-lel (Jason Ritter). 13 évesen. Ez akkor kezdődött, amikor a kislány (Isabelle Nélisse játssza) lovagló- és futóleckéket vett egy nyáron három másik korabeli lány társaságában. A két edző, Mrs. G. („a legszebb nő, akit életemben láttam”; Elizabeth Debicki játssza), és Bill mindketten, külön-külön házasságban éltek. Jennifer kezdetben csak legyint az egészre: szerelmes volt, a koránál érettebb, „a 70-es években még minden olyan másképp zajlott”, nincs ebben az egész történetben semmi rendkívüli. De aztán az anya megmutatja neki a korabeli fotóit, amelyekből kiderül, hogy egy kislányról van szó, egy gyerekről, aki egyáltalán nem volt a koránál érettebb.

Jennifer ekkor, a saját emlékeivel és érzéseivel küzdve, nyomozni kezd; felkeresi Mrs. G-t (idősebb kori énjét régi kedvencem, Frances Conroy játssza), aki megrokkanva, rákbeteg férjét ápolva tengeti mindennapjait. Felveszi a kapcsolatot volt társnőivel is, ideértve az egyetemista nagylányt, aki szintén ott dolgozott azon a nyáron, és akiről nagyon hamar kiderült, hogy ő is Bill, valamint Mrs. G. szeretője volt. A film során váltakoznak a jelenkori és a 70-es évekbeli képkockák, sőt, néha eléggé összekavarodnak; az is előfordul, hogy a fiatal Jennifer mondja ki az igazságot az idősebb hangján, vagy hogy az idősebb Jennifer a fiatal Mrs. G-vel beszélget. Ez az érdekes idősík-váltogatás rímel arra, ahogy a személyek és a szerepek közötti határok is elmosódnak, amint Bill, Mrs. G. hathatós támogatásával, igyekszik egyre közelebb kerülni a kislányhoz. A “grooming” iskolapéldáját láthatjuk itt: a férfi körüludvarolja a 13 éves Jennifert, biztosítja róla, hogy különlegesnek tartja, másnak, mint a többi lányt, és újra és újra elmondja, hogy szakított a házasság kötelékével, a társadalmi konvenciókkal, és együtt szeretne élni Mrs. G-vel és vele, mint egy család, mert minden más hazugság lenne.

A két edzőnek szemlátomást sikerült eléggé megdolgoznia a lányt, mert az 50 felé közelítő Jennifer (a névegyezés persze nem véletlen; az egész film Jennifer Fox személyes élményein alapul) még mindig így gondolkozik: nem igazán akar férjhez menni, és ezt a történetet azóta sem osztotta meg senkivel. Persze amikor az élettársa, Martin (a Common nevű rapper és színész játssza) végre szembesül vele, és Jennifer arcába kiáltja, hogy „dehát téged megerőszakoltak!”, akkor rettenetesen összevesznek. Sokat gondolkoztam ezen a jeleneten – a férfi felháborodott kétségbeesése magától értetődő, de közben mégiscsak van egy olyan kicsengése, mintha Jennifert hibáztatná, nem az erőszakért, nyilván, hanem azért, mert nem néz szembe a tényekkel. A másik legerősebb pillanat számomra – a kislány és a férfi közötti gyomorforgató jeleneteket leszámítva persze – az, amikor a hősnő a katedrára szólítja egyik újságíró-tanítványát és felszólítja, hogy beszéljen az első szexuális élményéről.

– jelenti ki blazírtan, nyilvánvalóan a kislányként kapott manipulatív mintát örökítve tovább. Igaz, végül nem jön ki túlságosan jól a jelenetből.

Az Egyesült Államokban 16–18 év a beleegyezési korhatár (államtól függően), nálunk 14. A két edző minden szempontból pedofil, akik ráadásul visszaéltek a felügyeletükre bízott kiskorúak bizalmával, és jogi úton felelősségre vonhatók lehetnének. Ugyanakkor A történetben felmerülő kérdések inkább a morál, mint a jog bástyáit ostromolják. És mi a helyzet velünk, nézőkkel? Még mindig elsöprően romantikusnak látjuk korábbi filmélményeinket, amilyen például A szerető, az Anyádat is, A felolvasó vagy, horribile dictu, a Manhattan? Vagy ezek mind egyszerűen pedofil, tizenévesek ártatlanságát megrontó férfiakról és nőkről szóló történetek?