32 éves vagyok és anyuka immár 2 éve.

Az első 3 hétben egy szemet sem aludtam éjszaka, majd hirtelen jöttek az átaludt éjjelek. A fogzással kezdődött ismét a nem alvás, mostanra pedig – lekopogom – eljutottunk oda, hogy éjjel mindenki alszik, akinek aludnia kell, és így van ez déltől háromig is. Szóval az alvás kipipálva.

Túl vagyunk a kajaparán is: kitapasztaltam, mi jön be a rémesen rosszevő, az ételt gyakorta kiköpő és határozottan elutasító fiamnak, és már ott tartunk, hogy amit megfőzök, azt meg is eszi. Már tudunk együtt játszani, gyakoroljuk a tökéletes hiszti nevű performance-ot, és megy a bújócska is. Simán ott lehet hagyni a nagyiknál, ha a férjemmel moziba vágyunk, netán 2-3 napra vidékre.

Az hidegen hagy, hogy gyakorlatilag a szülés utáni hónapban már volt, aki a tesó felől érdeklődött. Haha, gondoltam akkor. Rémes szülésem volt, a tejem majd egy hétig váratott magára, és magam alatt voltam a hatalmasra felpuffadt külsőm miatt. Hogy még egy gyerek? Na majd ha fagy – gondoltam akkor.

Most azonban kezd érlelődni bennem a gondolat, hogy bizony itt az ideje egy kistestvérnek. És nem azért, mert nem szeretek aludni vagy mert visszavágyom a kakis pelusok világába. Megindokolni nem tudom, mi ez az érzés, de szeretném, ha a fiamnak lenne ott még valaki rajtunk kívül. És beismerem, újrakezdeném a babázást.

Mások biztosan sokkal könnyebben hoznak meg ilyen fontos döntéseket, és tuti, hogy nem agyalnak rajta a végtelenségig, mi azonban a férjemmel hónapok óta ezt tesszük. Számomra fontos az ő véleménye, mert nem egyedül tervezem megvalósítani a dolgot, és számítok rá akkor is, amikor már négyen leszünk. Ő szerencsére nem az az apuka, aki csak összehozta a gyereket, aztán valahogy a hosszú munkaidő és az üzleti utak miatt viszonylag ritkán végzi a fürdetést.

A legnagyobb dilemmánk valószínűleg épp ugyanaz, mint sok más, hasonló cipőben járó párnak:

Bevallom, én is nehezen hiszem el, hogy ez a szeretet megosztható, szétosztható, hogy jut belőle mindenkinek. Rettegek attól, hogy ha lenne tesó, őt mindenben az elsőhöz hasonlítanám. Egy barátnőm erre egyszer azt kérdezte: miért, te sose szerettél két pasit egyszerre? Lehet, hogy meglepő, de nem, én nem az a fajta vagyok: egybe is nagyon nehezen szeretek bele, nem hogy kettőbe…

Talán az a baj, hogy manapság túl sokat agyalunk a dolgokon? Túl alaposan mérlegelünk, átgondolunk, listát írunk, társaságon belül közvéleményt kutatunk. Pedig lehet, hogy ennek belülről kell jönnie, ösztönösen…

Nemrég megtelt a telefonomban a memória – naná, hogy a millió babafotóval –, és lefekvés előtt újranéztük a férjemmel a fiunk első videóit. És rájöttünk, hiányzik az a kis UFO-fej, a kádas fürdetés, az, hogy rajtunk aludjon el, szuszogva, büfi után, vagy az, amikor magunkra kötve indultunk kirándulni. Önzőek vagyunk, az egyszer biztos, de most már tudjuk, akarjuk újra, még egyszer. A fiunk egy kincs, egy csoda, hogy ő lehet és velünk lehet, és már csak miatta érdemes volt élni. Ha ő van megírva nekünk, én elégedett vagyok, ha azonban jönne még valaki, hát várjuk szeretettel – és persze egy igazi, királylányos kisszobával…

Szupercuki fotók 10 sztár-testvérpárról akkor és most – kattints a galériára!