Néhány héttel ezelőttig egy igazán aprócska lakásban éltünk a férjemmel a Belvárosban, amelynek nyilván nem meglepő módon a konyhája sem volt épp táncparkett méretű. De arra pont elég volt, hogy néha összedobjunk magunknak egy egyszerűbb ebédet vagy vacsorát, és az elején még lelkesen hódoltam ott sütési szenvedélyemnek is.

Aztán eljött a pillanat, amikor már egészen kinőttem ezt a konyhát az újabbnál újabb kütyüimmel, meg különböző süteménydíszítő cukorkáimmal és társaival. Felhalmoztam számos lisztkeveréket, tölteléknek valókat és elengedhetetlen apróságokat különféle fém dobozokban, ládákban, szekrényekben. Egy valami mindig is óriási probléma volt ebben a konyhában: nagyon át tudott melegedni. És persze nem volt spájz, ahol külön tarthattam volna a sütés szükséges holmit, így egy sima szekrényt fogtam be erre a célra. Hát, most már tudom, hogy nem szabadott volna.

Ha valaki álmomból felébresztve megkérdezné tőlem, hogy mely csúszómászó szerzettől irtózom legjobban a világon, akkor én egész biztosan ezt mondanám.

A lisztbogár ugyanis attól kezdve mindenben ott volt: a sütőportól, a müzliken át a bulgurig és a szálas gyümölcsteáig mindenben lepetézett és a kellemes, összkomfortos meleg konyha ölelésében ki is kelegetett. Belemászott a kenyérpirítóba és a kávéfőzőbe, a képembe röhögött a turmixgép alól. Gyűlöltem, gyűlölöm és örökké gyűlölni is fogom. Mert egyszerűen kiirthatatlan.

Ez a kis "kedves" élőlény ugyanis a különböző gabonaipari termékekkel kerül be az otthonunkba, és megvárva a nem elfogyasztást a meleg környezetet útjára indul a lakásban.