44 éves vagyok, egy 8 éves nagyfiam van, és most van úton a kislányunk. Sosem voltam nagy sportember, bár én is szerettem régebben rúgni a bőrt a haverokkal, amíg még összejárt a régi gimis társaság. Azóta valahogy nem is nagyon jutott eszembe a sport azon kívül, hogy pár éve már majdnem minden nyáron több részletben körbetekerjük a Balatont a családdal, és még néhány gyerekes barátunkkal. Nincs mit szépíteni a dolgon, mióta Ármin megszületett, felkúszott rám néhány kiló, végülis mondhatom, hogy az igen kényelmes életvitelünknek köszönhetően.

Számos kültéri programot szervezek a családnak, hogy Ármin is tudja, milyen érzés a szabad ég alatt sütögetni, kempingezni, vagy hegyi túrákat tenni, de tény és való, hogy az eddigi 8 éve alatt sosem láthatta tőlem, hogy minden héten rendszeresen eljárnék valahova sportolni, vagy hogy otthon mozognék. Nem is annyira foglalkoztatott ez engem egészen mostanáig, amikor egyik nap hazajött a suliból, és nekem szegezte a kérdést: „Te miért nem sportolsz semmit, Apa?” Hirtelen azt sem tudtam mit válaszoljak, hogy ne törjem le a lelkesedését. Mint kiderült, a suliban a tesi órán a tanárnéni kiosztott egy saját maga készítette felmérést, hogy jobban képbe kerülhessen a gyerekek családi hátterével, egész pontosan azzal, hogy ki mennyit sportol a szabadidejében. Ugyan nem volt muszáj kitölteni, de az én fiam mindent beikszelt és gyöngy betűivel ki is töltött, annak rendje-módja szerint.

Mondanom sem kell, rettentően elszégyelltem magam a gyerekem előtt, bár igyekeztem leplezni, és valami olyasmit motyogtam, hogy apának most nincs ideje sportolni. Persze én is tudom, hogy ez szemen szedett hazugság, amivel leginkább önmagamat csapom be, hiszen ahogy a feleségem is, én is tudnék időt szakítani a mozgásra. Csak hogy nem akarok. Nem akarok?

Már napok óta ezen őrlődöm. Nem csak azon, hogy nem vagyok elég „trendi”apuka, akivel Ármin úgymond menőzhetne a suliban a társai előtt, hanem azon is, hogy akarok-e ezen változtatni. Eddig valahogy nem jutott eszembe, hogy a sporttal a saját egészségem fenntartásán kívül más egyebet is csinálnék, esetemben mondjuk jó példát statuálnék a fiam előtt. Mert mennyivel jobb lenne azt érezni, hogy Ármin azért (is) lesz ép, egészséges felnőtt férfi egy napon, mert tőlem azt látta, hogy ehhez oda kell figyelnie önmagára.

Most, hogy a „fejmosás” után kezd elmúlni a kezdeti megszeppenés és a felismerés utáni sokk, lassan talán el kéne gondolkoznom azon, hogy milyen léptékekkel haladjak. Mert az hamar eldőlt bennem, hogy ez így nem mehet tovább. Azt hiszem heti néhányszor elmehetnék az edzőterembe, - sosem volt az a futós alkat-, vagy heti egyszer, plusz hétvégén bringára pattanhatnék, mert azt igazán élvezem. Aztán majd meglátjuk, talán Árminnak is lenne kedve hozzám csatlakozni, így még több időt lóghatnánk együtt. Ugyan most névtelenül írom ezt a cikket, de ezúton is köszönöm minden testnevelés tanárnőnek és tanárúrnak, aki időt szán az ilyen felmérésekre a gyerekek körében, ugyanis, amint látszik, van olyan szülő, akinek tényleg hatással lehet a mindennapjaira – még ha elsősorban nem is a szülőket hivatott megszólítani egy ilyen kérdőív. Most pedig megyek, és megkeresem valahol a két éve vásárolt bicikli pumpát, hogy minél hamarabb nekikezdhessek.