Ha most valaki megkérdezné tőlem, ugyan mi okom volt rá, hogy újra, meg újra találkozzak ezzel a sráccal, akkor valószínűleg nemigen tudnék rá értelmes választ adni. Az egyetlen, ami talán kielégítő magyarázatul szolgálhat, az az, hogy jó volt vele a szex. Kár, hogy még ez sem kompenzálta azt, amilyen hihetetlenül arrogánsan adta elő magát. Valójában persze eszemben sincs úgy tenni, mintha ő lenne itt a főgonosz, mert annak aztán semmi értelme nem volna, egész egyszerűen csak annyira sérült volt a srác, hogy nem volt képes őszintén megnyilvánulni. De kezdjük az elején.

Egy kifejezetten hideg januári estén éppen a kedvenc kocsmánkban ültünk Mártival (a józan és megfontolt énemmel, aki alapjáraton szereti a lelkiismeretemet játszani), és hogy, hogy nem, megpillantottam egy srácot, aki eléggé „egyestéskompatibilisnek” tűnt. Tudjátok, az a tipikus, mérsékelten jóképű, ámde egészen vicces szöveggel rendelkező egyén, aki a baráti társaságban a központi figurát játssza általában.

Miután már percek óta kitartóan bámult felém, gondoltam, adok egy lökést a dolognak és kihasználva az alkalmat, hogy a barátnőm itala is elfogyott, ráérős léptekkel a pulthoz sétáltam. Zsuzsi, a kedvenc pultosom cinkos mosollyal fogadott.

– Egy újabb rozé fröccs neked, a barátnődnek meg 2 deci fehér minőségi?

– Nagyon jó vagy – kacsintottam rá és a cigisdobozára böktem, amiben jó néhány szállal kevesebb figyelt, mint fél órával ezelőtt.

– Gyér a forgalom, mi?

Mielőtt Zsuzsi válaszolhatott volna, már mellém is telepedett a három srác, aki egytől-egyig whisky-kólát szorongatott, benne egy-egy színes szívószállal. Ja, hogy ti ilyen menő srácok vagytok, értem én. A már említett fiú éppen csak „rámhelózott”, amikor leesett, hogy a mellette ülő sötét hajú (és tekintetű) srácot én igazából ismerem.

Cserében azt kamuzta, hogy ő sem tudja az enyémet – holott most már tisztán emlékeztem rá, hogy a koliban, ahol anno laktunk, hogyan kezdeményezett beszélgetést több alkalommal is. Túl sok említésre méltó már nem is történt aznap este, csupán annyi, hogy szexeltünk egy kifejezetten jót, aztán pedig meglepő módon úgy aludtunk el, hogy átölelt és a hajamat simogatta. Jaj de romantikus, igaz? Hát egy szart romantikus.

Nagyjából így kezdődött a sztori.

Aztán persze egymást követték az események: egy-két hetente találkoztunk, eljátszottuk, hogy érdekeljük egymást (engem amúgy valóban érdekelt, mert engem aztán mindenki érdekel, de főleg a fura esetek), aztán meg a végén vagy szexeltünk, vagy nem. De annyi biztos volt, hogy másnapra vöröslöttem a borostájától, ami kidörzsölte az egész arcomat, a nyakamon a karmolásai és a harapásai nyomát viseltem, az ajkam meg szimplán csak olyan duzzadt és vörös volt, mintha átcsókolóztam volna az egész éjszakát. Valószínűleg azért, mert így is történt.

Persze én hülye meg akartam ismerni, a legalsóbb rétegekig látni akartam, hogy ki ő, hogy bizonyítsam magamnak, igazából egy rendes srác (nem is értem, mi hajt ilyenkor), de még ha sikerült is néha kicsalnom belőle valami aprócska, őszintének tűnő reakciót, összességében inkább csak nyugtalanabb és frusztráltabb lettem ezektől a találkozásoktól. És nem azért, mert olyan félelmetes lett volna (bár van egy olyan nem is teljesen megalapozatlan sejtésem, hogy szerette ezt a látszatot kelteni), hanem mert tényleg volt benne valami nyugtalanító.

Nem az a vadság, ahogyan nekem esett és nem is a sötét felszín, ahogyan előadta magát, hanem sokkal inkább az, hogy úgy éreztem, bármilyen érzelem, amit próbál mutatni, az csak színjáték. Tudjátok, ahogyan az indigópapír működik: van valami ismerős a viselkedésében, ami majdnem olyan, mintha valódi lenne, de aztán idővel rájössz, hogy egy gyenge lenyomat csupán.

És innentől kezdte nagyon beindítani az agyamat. Mert amellett, hogy vonzódtam hozzá fizikailag, valahogyan meg akartam törni. Mármint a semmilyenségét. Mert elképesztő módon irritált. Magam is csodálkozom, de valami mégis kiforgott az egyik találkozás alkalmával: a gyenge pontja – én pedig kísérletező lány lévén, kapva az alkalmon, nyilván ki akartam próbálni, hogy jutok-e vele valamire. Azon az estén a Nyugatinál lévő, ki nem találnád melyik pláza tetőtéri – éppen koppüres –, parkolóházában járkáltunk, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felültem a párkányra. A válasz azonnal érkezett: a srác szeme megvillant, én pedig alig tudtam visszafojtani a mosolyomat, amint láttam, hogy félve kihajol, hogy megszemlélje, mekkora alattam a mélység (nagy). Folytattam a játékot és most már meg sem próbáltam rejtegetni a mosolyomat, miközben kihajoltam az üres tér felé. A fiú abban a pillanatban kapott a lábam után, és a tekintete most már a leplezetlen idegességet és nyugtalanságot tükrözte.

Valami olyasmit mormolt, hogy álljak le és a másik kezével bizonytalanul nyúlt a félig teli gumicukros dobozom után, hogy leplezze a zavartságát. Én viszont már nem tudtam megállni nevetés nélkül, annyira megkönnyebbültem, hogy mégiscsak vannak érzései. Még ha a félelem is az.

Hát még az azt követő szex, ami még sosem sikerült olyan elképesztőre, mint aznap éjszaka. És tudjátok, hogyan folytatódott a sztori ezt követően? Aki arra tippelt, hogy „sehogy”, az bizony jól tippelt. A srác ezt az egy alkalmat leszámítva ezután már nem nyílt meg sosem. Ugyanaz a gunyoros, arrogáns ember maradt, aki előtte volt, én meg hiába próbáltam a felszín alá jutni, csak magamat éreztem egyre szerencsétlenebbnek amiatt, hogy totál semmire nem jutok vele.

És ahogyan ez nálam lenni szokott: amint ez a rejtély is megoldódott, többé már nem elégített ki, hogy őt kizárólag a szex érdekelte, ahol kedvére kiélhette a durvaságát, őt pedig többé nem szórakoztatta, hogy már nem tudott akkora hatást gyakorolni rám. Szép lassan leépítettük a másik társaságát, ami persze rosszul esett az önérzetemnek, de annál jobban a lelkemnek, és egy idő után már nem kerestük egymást.

Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy a történtek fényében hátat fordítanék-e a whisky-kólás „Dóribátyjának” (egy sikeres időutazást követően), amint leesne, hogy honnan is ismerős, akkor a leghatározottabban felelném azt, hogy nem. Különben most honnan tudnám, hogy egy random srác érdeklődésétől nem fogom se jobbnak, se szebbnek, se okosabbnak érezni magam? Az a helyzet, hogy az önbizalmam megerősítését változatlanul ostobaság lenne másoktól várnom, legyen az a személy bármilyen izgalmas vagy rejtélyes. Azt csak egyvalaki tudja helyrerántani, az pedig (dobpergés): én vagyok.