Épphogy iskolába kezdtem járni, amikor édesanyám a válása utáni hosszú csend után komolyan randizgatni kezdett egy sráccal. Azért írom így, mert ahogy emlékszem a 6 éves fejemmel, egy fiatal, vicces, jófej pasas volt, aki minden játékra, hülyeségre kapható. Már az első pár találkozásunk alkalmával nagyon megkedveltem és hát egész biztos, hogy ez kölcsönös volt, hiszen ki tudna ellenállni egy cserfes, állandóan nyüzsgő kislánynak, aki már kisiskolásként is egy egyéniség. Közel egy év után úgy döntöttek, hogy hozzánk költözik és velünk fog élni, mert megunták már a folyamatos ingázást két város között. Nos, ott a vidéki panelház kilencedik emeletén, az aprócska szobámban ekkora kezdetét vette a nagybetűs gyerekkorom.

Úgy emlékszem vissza, hogy nagyjából egy év után már ki is költöztünk egy külvárosi társasházba, hiszen a számomra varázslatosnak megélt esküvőjük után hamarosan megérkezett a csodálatos kistestvérem, egy öcsike személyében. De addig is számos kalandban volt részünk az új apukámmal, - bár sosem hívtam így és ma is becenevén szólítom. Megtanított mindenre, amit egy gyerek még tátott szájjal figyel: rengeteget kirándultunk, gombásztunk, hegyet másztunk, tüzet raktunk, kempingeztünk, leautóztunk a tengerhez, a kocsiban aludtunk, bicajoztunk, vagy épp pénz hiányában a Balatonból beszöktünk a Beach House-ra. Igen, azok a szép 90-es évek!

De más dolgokat is adott nekem: például az étkezés szépségét és szeretetét, így jutottam el kósza huszonöt év alatt a rántott hústól a tengeri herkentyűkig és más szokatlan dolgokig, amit egy átlag magyar gyomor nem igazán üdvözöl. Megtanított csomó fogásra a konyhában, vagy arra, hogy hogyan kell halat pucolni. Emlékszem, első alkalommal sikítva menekültem a konyhában, amíg ő a pórul járt hal belső szerveivel kergetett.

Amikor az öcsém megszületett, 12 éves voltam. A szüleim mindketten dolgoztak, anyu is viszonylag hamar visszatért a munka világába, így sokat voltam a kicsivel. Megbíztak bennem, megtanulhattam, hogyan kell bánni egy kisbabával. Amikor aztán nagyobb lett, még több dolgot tudtunk együtt is csinálni.

Csodálatos gyerekkorunk volt. Az apukánknak mindig mi voltunk és vagyunk az első helyen. Neki köszönhetjük, hogy réges-rég síléc került a lábunkra, vagy hogy megtanultunk búvárkodni. Azt is, hogy csodákat láttunk a világ másik felén, hogy nyaranta motorcsónakkal szeltük a habokat az Adrián, hogy megismerhettünk számos kultúrát, vagy hogy milyen érzés hirtelen ötlettől vezérelve egyik éjjel egy kis szigeten sátrazni a tenger közepén.

A gyerekkorom ugyan már régen elmúlt, de mindig boldog nosztalgiával elevenítem fel. Hogy van egy ember, egy csodálatos férfi, aki a sajátjaként szeretett és nevelt, és aki ott volt az életem minden fontos mozzanatában. Boldog vagyok, hogy mellettem volt az esküvőmön, és köszönöm neki, hogy rá mindenben lehet számítani. Mert az apukám sohasem változik, úgy szeret, ahogy csak ő tud, ott és akkor bukkan fel, amikor szükségem van rá.