A „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre óvodáskorban egyszerű a válasz. Én például királylány szerettem volna lenni. A dolgok akkor válnak rettentő bizonytalanná, amikor az iskola mérhetetlen mennyiségű információval árasztja el az embert, aki közben megfeledkezik arról, hogy nemcsak sinus-cosinusra és Balassi-versekre van szüksége, hanem olyasmikre is, amik segítik eligazodni az életben, amikor kilép az iskola kapuján.

Egy VIII. kerületi dráma- és sporttagozatos gimnázium diákjait faggattam arról, merre veszik az irányt a középiskola után. A gyerekek egyöntetűen úgy látják, hogy korosztályuk nem ambiciózus, nincs kialakult jövőképe, nem foglalkozik tudatosan a pályaválasztással vagy nem is érdekli különösebben. Tisztában vannak az okokkal is: „Nem is tudjuk, milyen munkák vannak – mondja
a tizedikes, sportosztályos Katinka. – Csak azt a foglalkozást ismerjük, amivel a mindennapi életünkben találkozunk. Az osztályfőnöki órán ugyan hallunk mindenféle szakmáról, de a konkrét munkákat nem ismerjük meg. Ez nagyon hiányzik.”

Mindegy, csak ne itthon
Márk Amerikában szeretne élni. „Csak ülök és jön a pénz – válaszolja viccelődve arra a kérdésre, hogyan képzeli el az életét tíz év múlva. – A bátyám Amerikában sportoló. Miamiban él, ahol ugye ott a tengerpart és a meleg. De ehhez persze kint kéne egyetemre járnom, ott kéne sportolnom. Nem mondom, jól jönne egy felsőfokú nyelvvizsga, meg talán egy puszipajtás, mert ezek a dolgok biztos így mennek.” Dominik Németországban szeretne továbbtanulni. „Valamilyen biológiával kapcsolatos irányba kéne mennem. Leginkább az állatorvosira gondolok mostanában, mert biológiából jó vagyok. Az motivál, hogy viszonylag könnyű, jól fizető állásom legyen, s nap mint nap örömmel végezzem. Nekem fontos, hogy ne kelljen túl sokat gürizni” – mondja.

Kriszti Görögországban tervezi leélni az életét. „Sokkal könnyebben lehet munkát szerezni, jobban megfizetnek akár egyetemi végzettség nélkül is. Még nem tudom, mit akarok csinálni, csak az biztos, hogy mindenképp el szeretnék költözni innen. Nagymamám és az apukám családja él ott, és mivel nem volna jó lakást bérelni, olyan főiskolát keresek, ami a nagymamámtól megközelíthető. A nővérem is oda felvételizik, és lehet, hogy édesapám is kiköltözik.” A „külföldi szekció” egyre dagad, a gyerekek egymáson is meglepődnek. Fruzsina Afrikában szeretne élni, Zsanett a Távol-Keletre készül, mert szenvedélyesen érdeklődik az ottani kultúrák iránt – ő szabad idejében japánul tanul. „Vagy Japán, vagy Korea. Bár még soha nem voltam a Távol-Keleten, csak a környező országokban.”

--pagebreak--

Stratégiák és véletlenek
„Én még csak most kezdek rátalálni azokra a tantárgyakra, amelyek érdekelnek – mondja Katinka. – Ez a biosz és a föci. A számolósakat nem szeretem.” Tanítani akar valaki? – kérdezem. Kórusban jön a válasz: „Neeem!” Hogy miért? „Ilyeneket tanítsunk, mint mi most? Soha!” – mondja egyikük. „Miért, milyenek vagytok?” „Flegmák. És nem tanulunk.” Önreflexióból mindenesetre nincs hiány – állapítom meg. „Azt üzeni a világ, hogy hiába tanulunk, úgysem az számít – teszi hozzá Katinka. – Az én szüleim is tanárok, és otthon is meg az iskolában is azt látom, hogy csak ki vannak zsigerelve, közben pedig nem keresnek túl sokat. A gyerekek és a tanárok is egyformán motiválatlanok.”

Peti a dezorientáltság mintaképe lehetne. „Hogy mi lesz velem tíz év múlva? Azt se tudom, mi lesz velem jövőre. Ráérek még kitalálni, milyen faktokat veszek fel. Még fogalmam sincs.” Timi saját megfogalmazása szerint „álomvilágban” él, mindenesetre nagyon határozott képe van arról, mit szeretne. „Nagyon szeretem az állatokat, régóta állatorvos szeretnék lenni. Azt remélem, hogy lesz saját rendelőm, s amikorra meglesz a diplomám, már nem fogok anyáékkal élni. Megvan a férj-jelöltem is, és korán szeretnék gyereket. Persze ha az egyetem nagyon kemény és nem jut mellette idő semmire, akkor tolódik a program” – kalkulál hangosan.

„Már körvonalazódott, hogy merre megyek, de közben mégsem – mondja Balázs –, mert bár tudom, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni és humán érdeklődésű vagyok, arról fogalmam sincs, hogy milyen munka felel meg ennek.”

Bencének viszont határozott elképzelései vannak. „Három szempontnak kell teljesülnie: szeressem is, viszonylag könnyen meg tudjam tanulni, meg azért pénzt is lehessen keresni vele. Mivel a kémiát szeretem a legjobban, majdnem biztos vagyok benne, hogy ebbe az irányba megyek tovább. Az interneten utána is néztem, hogy milyen alszakma, irány lehetséges a kémián belül.”

A tizenhét éves Réka babát vár. „Terjed a hír, pedig az osztály sem rég tudja. Későn derült ki, így »tréfált meg« a természet. Most már a 11/d nem is beszél másról. Amikor megtudtam, kétségbe-estem. Olyanok jutottak eszembe, hogy Jézusom, nem mehetek gólyatáborba meg a Szigetre. Nem baj, majd tíz év múlva együtt megyünk. Meg belegondolok, hogy eljön a szalagavatómra és ott futkos majd…. Most már nagyon várom. Máshogy alakul így az életem, mint ahogy eredetileg terveztem, mert én is külföldre utaztam volna a testvéremékhez, és ez a terv most megváltozik. De nem bánom.”

Valaki szóba hozza, hogy írhatnának levelet a tíz évvel idősebb önmaguknak, „mert az poén”. Meg hogy vajon mi lesz velük, mert olyan nehéz belegondolni.

És a végzősök?
„Mindenképpen olyan munkát szeretnék, ami kreatív. Lehetőleg valami olyat csinálnék, ami maradandó – mondja Kinga, aki osztályával együtt 19 évesen érettségizik, mert annak idején nyelvi tagozatosként nulladik évfolyamot is végzett. – Szívesen foglalkozom filmekkel, újságokkal, olyan dolgokkal, amelyek mindenkit megmozgatnak. Nagyon fontosnak tartom, hogy olyan munkám legyen, ami sok embert érint, és én is örömömet lelem benne, mert mindig tud valami újat és érdekeset adni.” Kinga az ELTE-n szeretne továbbtanulni kommunikáció és médiatudomány szakon.

Marcsi szerint a többségnek nincs konkrét elképzelése a jövőjéről. „Osztálytársaim 80 száza-léka még érettségi előtt is alig tudja, hogy mit és hol akar tanulni, mihez kezd az érettségi után. Maximum annyit akarnak, hogy minél kevesebbet kelljen dolgozni, de jó sok pénzt lehessen keresni. Lányok esetében ez többnyire egy gazdag férjet jelent...” Orsi szerint nem ennyire tragikus a helyzet: „Persze hogy van elképzelésük, csak nehéz megvalósítani, mert nincs elég motiváció, és
a szülők sem mutatnak meg eleget a külvilágból. Emiatt kissé zavaros a kép, de a választás sosem könnyű, ha új helyzetről kell dönteni. A mi korosztályunkban van a legtöbb önirónia, ami azért nem rossz.” Marcsi azt szeretné, ha tíz év múlva legalább egy diplomája lenne, megtanulna olaszul, spanyolul és franciául, addigra férjhezmenne és legalább két gyereket szülne.Szeptembertől külföldi egyetemen, a brit Cardiffban tanul tovább. „A szüleim kezdettől fogva támogattak, hogy külföldön tanuljak tovább, anyagilag is segítenek, habár igyekszem a saját erőmből minél többet előteremteni. A barátom is igyekszik megkönnyíteni a kiköltözést és az ottlétet. Ő és az apukája sokat segítettek a jelentkezési lap kitöltésében.”

„Szerintem keveseknek van kialakult fogalma a jövőről, és ahogy nézem a következő generációkat, egyre kevésbé érdekli őket az egész. Inkább azon gondolkodik mindenki, hogy kimegy külföldre dolgozni, ami szerintem nem is olyan nagy botorság” – magyarázza Misi, aki a Budapesti Gazdasági Főiskolán szeretne továbbtanulni. A külföld mint visszatérő motívum az ő esetében realitás is: „Mindkét testvérem sikeres, az ő példájukat követhetném. A bátyám nagyon sokat dolgozik, de
a feleségével már saját lakásban laknak és viszonylag jól élnek. A nővérem Dél-Afrikában van mint angol-magyar tanár, és ő sem panaszkodik.”

Elbizonytalanodva
„Példaképem igazából nincs – folytatja –, de egy biztos: nem szeretném követni a szüleim példáját, hogy viszonylag átlagos keresetre építsek egy házat, eladósodjam, kölcsönöket vegyek fel. Ha valamit otthon megtanultam, az az, hogy inkább spórolok egy évig, mint hogy ötvenig törlesszek.”
A példakép kérdése, úgy tűnik, minden válaszolót el--bizonytalanít. „Nincs példaképem – mondja Orsi is, aztán gyorsan hozzáteszi: – Akire felnézek, az anyu és az olyan emberek, mint Coco Chanel. Aki legalulról kezdte, és szorult bele annyi bátorság és kitartás, hogy a legmagasabb csúcsokat is elérje.”

Kingának határozott véleménye van a felvételi rendszerről. „Szerintem akinek vannak céljai az életben, és azt akarja, hogy a munkája élvezetes legyen, az készül, tanul és utánajár mindennek, amit fontosnak tart. Sok olyan embert ismerek, aki szívesen továbbtanulna, de nem tudja elérni a megfelelő pontszámot. Van olyan ismerősöm, nem is egy, aki inkább OKJ-s képzéseket választ, mert úgy gondolja, jobb, ha van egy szakmája, ami biztos pénzt hoz. De szerintem erre sem lehet mérget venni. Mindent jól kell csinálni. A szakma nem elég, abban jónak is kell lenni.”
Nincs könnyű dolguk, én drukkolok nekik.

Éva magazin 2009. július Szöveg: Vörös Adél, FOTÓ: europress, Minden jog fenntartva.