Képzeld el a következő élethelyzetet: egy nagyon kedves barátod esküvőjén vagytok. A pár nyitótánca után végre a násznépé a táncparkett és felcsendül egy pörgős vagy egy romantikus szám, aminek hatására úgy érzed, alig tudsz megmaradni a hátsódon. Körülnézel és az asztalotoktól, sőt a szomszédos asztaloktól is szinte kivétel nélkül mindenki felállt a párjával és elkezdte rázni a zenére. Aztán rápillantasz a kedvesedre, aki egy olyan mosolyt dob feléd, amiből azonnal kiolvasod, hogy „ebből most nem lesz tánc.” Ugye, milyen ciki? Mit ciki? Kínos, pocsék érzés.

Mondhatnád, hogy teszel az egészre, te akkor is jól fogod érezni magad és bemész a tánctérre, majd a kisebb csoportosulásokhoz csapódva táncikálsz egy kicsit, de először is: az nem ugyanaz, másodszor pedig te is tudod, hogy ez bizony nem oldja meg a problémádat. Marad hát az a variáció, hogy valamennyit táncolsz a tömeggel, majd egyre többször visszaülsz a helyedre és a nyáladat csorgatva, bociszemekkel meredsz életed párjára, hátha leolvassa az érzelmeket az arcodról, mert hát megkérni te többször nem fogod, mert azt bizony egy magára büszke nő 2-nél többször nem csinálja – ahogyan nagyanyád is tanúsíthatja.

De akkor mi legyen? Mégsem élheted le úgy az életedet – főleg, ha kimondottan táncoslábú vagy –, hogy minden bulin úgy ülj a helyeden, mint akit odaragasztottak.

Nos, mintegy tanácsként szeretném leírni az elmúlt évek tapasztalatai nyomán született „aranyszabályaimat” az ilyen esetekre, hátha neked is segítségedre lesznek valamennyire. És persze azt sem bánnám, ha a sorstársaim még bővíteni tudnák a kis listámat, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat: várom az ötleteket, tapasztalatokat!