Nagyjából a középiskola óta fokozatosan bővült a baráti társaságom. 8-10 olyan srácot tudnék felsorolni, akikkel együtt jártunk bulizni az érettségi után, a főiskolás évek alatt, és akikkel azóta is jó kapcsolatot ápolok, mióta már mindannyian dolgozó férfiak vagyunk. Az elmúlt 10 év leginkább a párkeresésről, az elmúlt 5 a párkapcsolatok megszilárdításáról, az utolsó 3 pedig leginkább az esküvőkről szólt. Aztán szép fokozatosan, ahogy annak lenni kellett, beindult a bébi-bumm: tízünk közül már csak két barátunknak nincs gyereke.

Persze már akkor is nagyot fordul az emberrel a világ, amikor összeköltözik élete párjával: apránként elmaradoznak a gyakori éjszakai portyázások, a random koncertek, kártyapartik, és persze a kora reggeli „fesztiválról, vagy buliból haza, valamelyikünk albérletébe való beesések” is. Valahogy azt gondolom, hogy ez egy abszolút természetes folyamat, hiszen az ember nem lehet örökké csapongó ifjonc, ha akarja is vinni valamire az életben. Legalábbis nem ilyen mértékben.

Azokkal, akiknek még nem volt családja, kicsit mintha méginkább elmaradoztak volna a találkák. Egy ideig próbáltuk erőltetni a dolgot, de aztán mindannyian kimondatlanul is azon kaptuk magunkat, hogy nincs igazán beszédtémánk, de ha még lenne is, nem tudunk olyan időpontot találni az összejövetelekre, amely mindenkinek klappolt volna. Így egyszerre csak megcsappantak a telefonhívások, üzenetváltások. Persze ez nem azt jelenti, hogy már nem vagyunk jóban, - és elmegyünk egymás mellett az utcán-, hanem azt, hogy ebben az életszakaszban nincs szükségünk olyan mértékben egymás társaságára, mint korábban volt.

Számukra nem okoz meglepetést a gyerekek változó napirendje, - amihez minden alkalommal igyekszik igazodni az ember, hogy ne hagyja magára a kicsi édesanyját-, és az sem ciki, ha hirtelen le kell mondani egy megbeszélt találkozót, vagy közös sporttevékenységet, mert mindannyian tudják, hogy ez benne van a pakliban. Amikor már nagyobbak lesznek a gyerekek, egy csapásra minden sokkal egyszerűbbé válik a barátságok ápolása terén (is): azokkal az apa-haverokkal, akikkel kitartottunk egymás mellett, sokszor már olyan programokat is szervezünk, amikbe bevonjuk a srácainkat. Így mindenki jól jár: a gyerekek és mi férfiak is élvezzük egymás társaságát, és talán egy kis szabadidő jut a hölgyeknek is.

Ennek ellenére úgy érzem, hogy jó helyen vagyok, és biztos vagyok benne, hogy a barátaim többsége sem cserélné már el az apa-létet egy alkoholban bővelkedő, egyhetes sátrazásra valamelyik fesztiválon. Mert apának lenni jó: a legnagyobb buli a világon, ami sosem ér véget.